Sziasztok,
Megint itt a vasárnap, úgyhogy meghoztuk az új részt:) Az előző részhez érkeztek kommentek, amiknek nagyon örültünk, úgyhogy köszönjük még egyszer! <3
Viszont ami a legnagyobb örömöt okozta, az hogy kaptunk egy díjat, amire így a 4. fejezet környékén legkevésbé sem számítottunk. <3 <3 Nagyon köszönjük, de ezzel kapcsolatban majd legközelebb, most pedig jöjjön a 4. fejezet!:)
Jó olvasást!!!!!!!:))
-Tedd a kezed a szád elé, ha ásítasz!-dorgáltam a kislányomat. Álmosan felült az ágyban.
-Chloe megvár, aludj egy kicsit!-takargattam be.
-De ugye még nincs vége?-kérdezte aggodalmas arccal.
-Dehogy van... Még csak most kezdődik az izgalom!-simítottam meg a fejét -De mára elég volt ennyi. Késő van.
-Jó, de ígérd meg, hogy holnap folytatod!-nézett mélyen a szemembe.
-Hát persze, hogy folytatom.-adtam egy puszit a homlokára-Jó éjt, kicsim!
-Jó éjt, anyu!
Halkan behajtottam az ajtót magam mögött, majd óvatosan elindultam, hogy befejezzem a munkát, mert magától nem készül el.
Nem nagyon tudtam koncentrálni. A szemem is leragadt az álmosságtól, úgyhogy kimentem, hogy főzzek egy kávét. Ilyenkor jó, hogy a férjem megvette a kávéfőző legújabb változatát. Csak be a víz, be a kávé, eltekerünk két gombot, és kész. Már csak várni kell, és ihatjuk is.
Beöntöttem a vizet, és előkerestem a kávét. Majd mikor azzal is megvoltam, leültem a konyha asztalhoz.
Gondolkodni kezdtem. Összeszedtem, hogy hogyan is volt pontosan Chloe története. Persze édesanyám szavaival ugrottak be a történet foszlányai. Ahol nem emlékeztem pontosan, ott kitaláltam valamit, hogy másnap este jól el tudjam mondani a kislányomnak......
Szembenéztem az izgalomtól csillogó szempárral. Mosolyogva takargattam be.
-Akkor folytatod?-nézett rám mosolyogva.
-Igen... Hol is tartottam?-kérdeztem. Nem mintha nem tudtam volna, csak biztos akartam benne lenni, hogy a kislányom tudja. Hát persze, hogy tudta.
-Ott, hogy Chloe elkezdi mesélni a One Directionnek az életét.-hadarta el egy szuszra.
-Ja, igen.-mosolyodtam el -Chloe pont annyira izgult mint most te....
Chloe Rivers:
Érdeklődve hallgatták a történetem, én pedig szívesen meséltem olyan embereknek, akiken látszott, hogy figyelnek. Amíg én az életemet vázoltam le nekik, Zoey a Karácsonyfát bámulta óriási szemekkel és nem győzött betelni az ünnepi hangulattal. Alex érdeklődő tekintettel leste a ház minden zegét-zugát, és minden kis centimétert megjegyzett magának. Amikor megkérdeztem a fiúkat, ők miért nem mennek haza, hisz mégis csak karácsony van, azt mondták, csak szentestére utaznak vissza a családhoz, addig együtt töltik az időt. Épp egy kis szünet volt a beszélgetésben, és lehet a többieknek ez kicsit zavaró volt, de nekem kifejezetten jól esett hallgatni a tűz ropogását. Ezt a varázslatos teret, a rendőr autó szirénájának egyre hangosabb vijjogása tette tönkre, és kénytelen voltam visszatérni az álom világomból a jelenbe, a problémák mellé. Meghallottam, ahogy a kinti gyilkos szitkozódik egyet, de érdekes módon, meg sem próbálkozott a meneküléssel. Ahogy elállt a sziréna fülsiketítő rikácsolása, erőt vettem magamon és elindultam kifelé. Éppen akkor nyitottam ki az ajtót, amikor bilincsbe tették. Az a gyűlölet és egyben undor, ami akkor fogott el amikor megpillantottam, leírhatatlan. Majd hirtelen valami megtörte ezt a burát, és kitisztította az agyam. Valami nem volt rendben, és nem az zavart, ahogy a tekintetével majdnem megölt, hanem azt nem értettem miért teszik láncba amikor még meg sem hallgatták hogy miért jelentettük fel.
- Elnézést, Biztos úr!- szóltam oda az egyik kék ruhásnak, aki készségesen felém fordult, és várta a kérdésem.- Meg sem kérdik, mit követett el?- mintha egy ér dagadt volna ki a homlokán miután kimondtam hangosan a gondolatom, de lehet, csak odaképzeltem.
- Semmi szükségünk rá, már így is egy jó ideje körözzük!- mondta a férfi komoran, én meg hirtelen nem tudtam, mit mondjak, majd összeszedtem a bátorságom és megkérdeztem.
- Miért?- magamat is megleptem az elfúló hangommal, és hirtelen nem tudtam mit akarok hallani.
- Egy éve, 9 hónapja és 11 napja elősegítette egy anyuka halálát, ezzel megkeserítve egy egész család életét.- mondta, és a keze mintha egy kicsit megrándult volna, de ebben sem voltam biztos.
- H-hogy hívták az anyát?- kérdeztem, de inkább már csak suttogásnak hallatszott. A rendőr mélyen a szemembe nézett, majd kimondta.
- Annabell Rivers. Volt négy gyermeke, kettő fiú, kettő lány. Benjamin, Chloe, Alex és Zoey. Én voltam ennek a nyomozásnak a parancsnoka. Azóta az idősebbik fiút megtaláltuk, és megkért minket hogy keressük meg a testvéreit, akiket mintha a föld nyelt volna el, sehol sem találtam. Benjamin azóta híres menedzser lett, és nagyon aggódik a testvéreiért.- úgy tűnt, mintha ezeket már csak magának mondaná. A kezem a szám elé kaptam, és a szemem elkezdett könnyezni. Hát sikerült neki! Talált munkát!
- Hölgyem, valami rosszat mondtam?- kérdezte a rendőr ijedten.
- Én vagyok az egyik lány. Chloe Rivers- kijelentésem élesen csengett és a hangom már legkisebb mértékben sem mutatta a félelmet, magabiztossággal volt tele. A rendőr döbbenten nézett rám, majd megrázta a fejét, miközben azt hajtogatta, hogy ez lehetetlen.- Akkor, kérdezzen valamit!- mondtam erőteljesen, mire látszott hogy meginog, majd végül belement.
- Hol, miben és hogyan halt meg az anyukád?- kérdezte, és a hangja mintha reménnyel telt volna meg.
- London másik felében lett rosszul, a St.Andrews kórházban halt meg és halála előtt rákos volt.- mondtam, és próbáltam erős maradni. Sokáig nem beszéltem anyáról senkinek, így nehéz újra megemlíteni, hangosan. A rendőr elmosolyodott, majd intett a másiknak hogy ültessék be a gyilkost a rendőr kocsiba.
- El sem hiszem, hogy megtaláltalak!- kiáltott fel, én pedig hirtelen azt sem tudtam miért örül ennyire.- Ha tudnád, a bátyád mennyi pénzt és energiát áldozott a felkutatásotokra, és ti köddé váltatok!- mondta hitetlenkedve, majd leguggolt az idő közben megjelenő testvéreimhez.- El sem tudjátok hinni, mennyire szerencsések vagytok a nővéretekkel! Sok ember elvérzett volna ezen a kihíváson, és ő három ember helyett is helyt állt! Gratulálok!- mondta az utolsó mondatot már nekem, mire elmosolyodtam. - A bátyátok, már egy hete a Palace Hotelban vár titeket, hátha hamarabb megérkeztek.- mondta a rendőr, és úgy tűnt, ő jobban örül annak hogy megtalált minket, mint mi annak hogy tudjuk hol van Beni... Persze ezt úgy nem nehéz, hogy nekem még alig állt össze valamilyen kép a fejemben.
- Várjunk, azt mondta hogy a hotelBAN?- kerekedett ki a szemem, amikor felfogtam amit mond. Ő csak mosolyogva bólintott, majd a fejéhez kapott.
- Majd el felejtettem! Benjamint mostanában sok újságíró zavarja, ezért a recepciósok nem engednek fel hozzá senkit. Nagy valószínűséggel titeket sem fognak, úgyhogy itt a névjegyem, és hívjatok fel ha nem boldogultok. Ennyivel tartozom nektek!- mondta, és a kezembe nyomott egy cetlit, rajta a telefonszámával. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, közölte hogy mennie kell, majd miután sokszor elmondta, hogy nagyon örül nekünk, végleg elmentek. Sokkoltan álltam az ajtóban, túl sok minden volt ez egyszerre. Amikor viszont minden információ eljutott az agyamig, egy óriási vigyorral fordultam meg. Nem is emlékszem mikor mosolyogtam utoljára őszintén, nem tartva a holnaptól. Ahogy a többiek meglátták az arcom, ők is elkezdtek mosolyogni, majd a törpékhez fordultam. Alex és Zoey is karba tett kézzel álltak egy helyben, én nagyon nem úgy tűnt mintha meg akarnának mozdulni, legalábbis nem a közeljövőben.
- Nem hallottátok a bácsit? Indulunk Benihez!- tapsoltam szinte már nevetve. Eszméletlen érzés kimondani, hogy órák kérdése, és láthatom a bátyám. A reakciójuk azonban közel sem hasonlított az enyémre. Össze vont szemöldökkel álltak egy helyben és semmi jelét nem adták az indulásnak,esetleg az izgalomnak.
- Ja, most hogy már nem vagyunk az utcán, kellünk neki?- kérdezte Alex dühösen, én pedig összezavarodtam.
- Amikor szükségem lett volna rá, hol volt? Most hogy anya nincs velünk, nem is érdekeljük!- tette hozzá Zoey is, én pedig nem tudtam hol szóljak közbe.
- Ha anya itt lenne, biztos hamarabb keresett volna!- fokozta tovább az öcsém.
- Benit nem is érdekeljük! Azzal hogy meghalt anya, csak megszabadult tőlünk és elkezdte élni a saját életét! Ha nem ment volna el, anya még élne!- ordította az utolsó mondatot Zoey.
- Ácsi!- szólaltam meg, mielőtt tovább gyártották volna az árulási bizonyítékokat.- Az hogy anya meghalt, nem Beni hibája! Nem az enyém, és nem a tietek, sőt még nem is a postásé! Az egyetlen ember aki tehet róla, most lett elszállítva a rendőr autóval! És ő is csak gyorsított a halálon! Anya így is úgy is meghalt volna, mert beteg volt!- mérges voltam rájuk! Két éven keresztül ezt pampogtam nekik, mert el akartam kerülni ezt a helyzetet mert nekem sem könnyű.- Most jöhettek azzal, hogy miért ment el Beni, amikor nekünk jobban kellett, de mint már ezerszer elmondtam, pénzt keresett! Ha nem szerzett volna munkát, tető nélkül lennénk mind a négyen! Elővehetitek azt a témát is, miszerint minek ment el az apánk, de még mindig ugyan az a válasz rá, miszerint egy barom! A múltat nem fogjátok tudni megváltoztatni, akár akarjátok akár nem, úgyhogy törődjetek bele! Kevés rokonotok van aki tudná hogy kik vagytok, úgyhogy jobb ha legalább velük nem veszekedtek! Megtörtént és kész! Nem haragudhattok érte a bátyátokra!- mondtam egyre halkabban. Nem akartam kiabálni, így inkább megnyugtattam magam. Mivel nem mondtak semmit, úgy vettem, megértették a lényeget. Kifújtam a levegőt, majd elkezdtünk felöltözni. Segítettem nekik felvenni a sapkát, sálat és kesztyűt, majd én is felvettem ezeket a ruhadarabokat. Amikor kész voltunk, Niall guggolt le hozzájuk.
- Nagyon szépen köszönjük, hogy meglátogattatok minket, és reméljük még találkozunk. Gondoltuk, örülnétek 3 koncertjegynek, így kerestünk nektek, és ezzel kívánunk mindannyian boldog karácsonyt, és persze ezzel is bebiztosítjuk a találkozást.- mondta mosolyogva és a húgom felé nyújtotta.
- Nem kell köszi, majd Beni vesz nekünk, úgy is annyi pénze van!- vágta oda nekem Zoey gúnyosan az utolsó szavakat, majd a bátyjával az oldalán kimasírozott a kertbe. Döbbenten néztünk utánuk.
- Köszönjetek el!- szóltam nekik még mindig sokkoltan.
- Sziasztok!- intettek onnan, én pedig meg sem próbáltam megérteni, inkább a többiekhez fordultam.
- Bocsi a jegyekért, nem akartak megsérteni titeket...- kezdtem el magyarázkodni, de leintettek, miszerint semmi szükség rá- Nagyon, nagyon szépen köszönünk mindent! Bocsánat az ünnepi felfordulások miatt, nem akartunk gondot okozni. Ja, és irtózatosan boldog Karácsonyt!- intettem mosolyogva. Ők is elköszöntek, majd egy utolsó integetés után, elhagytuk a One Direction házat, és elindultunk a hotel irányába. A fehér hó ropogott a talpunk alatt, és idő közben ismét elkezdett hullni. Mosolyogva csúszkáltam utánuk, és a gondolataimba mélyedve próbáltam visszafogni az eluralkodó izgalmamat. Nagyon rég nem éreztem ehhez foghatót, nagyon rég nem éreztem azt hogy a holnap majd teljesen más lesz. Egy kicsit lemaradtam a két törpétől, miközben gondolkodtam, így gyorsabb tempóra kapcsoltam. Egy idős néninél álltak meg, így könnyen beértem őket. A hölgy kézzel készített karácsonyi hímzéseket árult. Alex megbabonázva nézte a hölgy gyorsan mozgó kezét és a fonalak látszólag logikátlan kereszteződését. A néni mintha észre sem vett volna minket, zavartalanul hímzett egy már majdnem kész párnát. A pirosra fagyott kezemmel, végigsimítottam egy gyönyörű könyvjelzőn. Igazából, semmi kézzel foghatót nem ábrázolt, mégis megtetszett ahogy megláttam. Úgy tűnt, mintha a csillagos eget akarta volna megjeleníteni, közepén az Esthajnal csillaggal, de közel sem vagyok benne biztos. A kéknek több árnyalata is helyet kapott rajta, ami valósághűbbé tette az egészet. Nagyon elmerenghettem, mert a húgom szólintgatására sem reagáltam, csak akkor amikor már a kabátom ujját is elkezdte cibálni.
- Chloe!- mondta már sokadjára, de most figyeltem.- Lehet, hogy kéne vegyünk valamit Beninek, hisz mégiscsak karácsony van...- mondta szégyenlősen, mire elmosolyodtam. Ránéztem a nénire, és megsajnáltam. Itt ült kinn már ki tudja hány napja, és csak egy vastag pokróc volt ráterítve. Ismét megfogtam a könyvjelzőt, és megmutattam a testvéreimnek. Miután meggyőződtem róla, hogy tetszik nekik, a néni felé fordultam, aki a hangom hallatán egy kicsit összerezzent.
- Elnézést, mennyibe kerül ez a könyvjelző?- felnézett a kézimunkájából, majd végig nézett rajtunk, végül szomorúan elmosolyodott.
- Édesem, nektek ingyen is odaadom, úgysem megyek azzal a kevés pénzzel semmire. Ráadásul nektek is éppen annyira kellene mint nekem, ha nem jobban! Vigyétek csak, vigyétek nyugodtan!- mondta egy fáradt mosollyal, de olyan érzésem volt, mintha inkább az életbe fáradt volna már bele, nem a hímzésbe. Erőteljesen megráztam a fejem, és előkerestem a már elnyűtt pénztárcám. Kiborítottam a tenyerembe minden pénzünket, ami tényleg nem volt sok, majd a kabátomból is kikotortam az éneklésért szerzett pár vasat.
- Tessék elhinni, hogy szívesen odaadom. Megdolgozott érte, ráadásul nekünk szép karácsonyunk lesz, remélem önnek is!- nyújtottam oda az aprót, amit végül remegő kézzel elvett.
- Köszönöm!- mondta hálásan, és könnyes szemekkel nézett bele a markába, majd átnyújtotta a könyvjelzőt, és még hozzá tett egy karkötőt. Mosolyogva fogadtam el az ajándékot, majd elköszöntünk és folytattuk tovább az utunkat, Beni felé... Szerencsére, még sötétedés előtt odaértünk, és megálltunk a hatalmas szálloda előtt. Már csak egy zsúfolt út választott el az épülettől, de egyikünk sem tudott mozdulni. Akkora magassággal tornyosult felénk a hotel, hogy tériszonyom lett, és szédülni kezdtem. Azonban miután, tovább néztem, valami megnyugvás futott végig az egész testemen, és megrogytak a lábaim, de szerencsére még időben észhez tértem, és nem estem össze. Minél tovább, néztem, annál inkább eltörpültem az óriási építmény mellett, így inkább rántottam egyet a táskámon, és megfogva a két kis tesóm kezét, elindultunk a bejárat felé. Büszkén mondhatom, hogy csak három kocsi feküdt rá a dudára, miközben igyekeztünk át az úttesten. Gazdagabbnál gazdagabb emberek szálltak ki a limuzinokból, én pedig attól féltem, hogy már a kinn álló őr se fog beengedni, de szerencsére csak megnézett a ruhánk miatt. Benn megcsapott a jó meleg, és az állam szinte a földet súrolta a látvány miatt. Főként a drapp, a bézs meg a pasztell színek uralkodtak, de a bútorok sötét fából voltak. Karácsonyi díszek lógtak mindenhol, és ünnepi hangulat uralkodott az egész teremben. Szorosabban fogtam a húgom kezét, mert ismerem már annyira, hogy bármikor elrohanhat, és beálltunk a szobákat foglaló emberek sorába. Viszonylag hamar odaértünk a recepciós pulthoz, ahonnan a néni eléggé furcsán méregetett. Meg is értem, ennyi ruhaköltemény után, én is kinézném magunkat.
- Jó estét!- köszöntem udvariasan, de még mielőtt folytathattam volna, közbe vágott, kicsit bunkón.
- Jó estét! Sajnos elfogytak a szobáink!- ismét szólásra nyitottam a számat, és még mielőtt hozzá tette volna a napi ajánlatot, felvázoltam a helyzetet.
- Az igazság az, hogy én a bátyámhoz jöttem. 2 éve nem láttuk, és szeretnénk felmenni hozzá, úgyhogy szükségem lenne egy szobaszámra. A bátyám neve, Benjamin Rivers.- mondtam mosolyogva, mire ő is elmosolyodott, de tisztán látszott hogy nem szívből jött, így én is kicsit visszább vettem a lelkesedésemből.
- Jó próbálkozás, de engem nem tud átverni. Mr. Rivers a lelkünkre kötötte, hogy senkit ne engedjenek fel hozzá, mert pihenni szeretne, és arról sem tájékoztatott, hogy lenne olyan családtagja, aki meglátogatná az ünnepekre.- közölte, mire nekem beugrott hogy ő most már ismert.
- Értem... Akkor, rá tudna csörögni, és megmondani, hogy a testvérei itt vannak?- mutattam a vezetékes telefonra, ami az asztalán volt található.
- Hölgyem, kérem! Az úr azt mondta, senki ne zavarja! Megköszönném ha hagyna had végezzem a munkámat, és nem tartaná fel a sort.- mutatott a mögöttem álló házaspárokra. Lemondóan sóhajtottam, majd mikor már épp mentem volna el, eszembe jutott a zsebembe pihenő telefonszám. Gyorsan visszacsúsztam a pult elé, nem törődve a felhorkanó idős hölggyel, aki épp soron következett volna.
- Akkor legalább telefonálhatnék egyet?- kérdeztem a recepcióstól, aki egy falon levő telefonra mutatott, majd végleg hagytam végezni a dolgát. Előkerestem a papírfecnit, és bepötyögtem a számokat, majd vártam hogy felvegyék a túloldalon. Alig csörgött kettőt, máris beleszólt egy vidám hang.
- Halló?- hirtelen elszégyelltem magam, mert mégiscsak szenteste van, de mivel már nem volt vissza út, megszólaltam.
- Jó estét, Chloe Rivers vagyok. Nem akarom zavarni, de kéne egy kis segítség. Úgy van ahogy mondta, és nem akarnak felengedni a bátyámhoz, még fel se telefonálhattam...- kezdtem, de közbe vágott, egy rögtön ott vagyok-kal, és lecsapta. Elvánszorogtunk a kanapékhoz, és lerogytunk rá, mit ne mondjak ez az egész napi séta ismét meghozta a hatását. Nem törődtem a recepciósok gyakori pillantásával, nyugodtan ültem, mellettem a tesóimmal, várva a rendőr megérkezését. Éveknek tűnt, mire ismét nyílt az ajtó, és belépett rajta a felmentő sereg. Hamar észrevett minket, és intett, hogy menjünk oda. Földre szegezett tekintettel közelítettem meg, mert egyre több embernek kezdett feltűnni, hogy rendőr van az intézményben, és miután mellé értünk, már az is minket figyelt, aki eddig nem tette. Beálltunk a sorba, de mindenki maga elé engedett, így ismét ahhoz a nőhöz kerültünk, aki az imént elküldött. A rendőr előbb felmutatta az igazolványát, majd elkezdett beszélgetni a hölggyel. Nem figyeltem arra, hogy miről beszélnek, mert a mögöttünk susogó emberekre koncentráltam. Fájt, ahogy mutogatnak ránk, miközben fogalmuk sincsen semmiről. Arra eszméltem fel, hogy a recepciós elhadarja a szobaszámot, majd elnézést kér tőlem. Halványan elmosolyodtam, mert ő csak a munkáját végezte. Kiálltunk a sorból, és a rendőr felém fordult.
- Megjegyezted a szobaszámot?- kérdezte, mire én bólintottam.- Hát, akkor azt hiszem innen már boldogultok.- nézett végig rajtunk mosolyogva, mire én könnyes szemekkel bólintottam.
- Köszönjük szépen!- néztem mélyen a szemébe, mire mosolyogva bólintott, majd megsimított a vállam, és elindult kifelé. Néztem távolodó alakját, majd mielőtt még lenyomta volna a kilincset, utána szóltam.- Rendőr úr!- megfordult, és ránk nézett.- Boldog Karácsonyt!- mondtam mosolyogva, mire ő is elmosolyodott.
- Nektek is!- majd végleg elhagyta a szállodát. Még néztem egy ideig a már becsukódott ajtót, majd egy nagy levegő vétellel a törpékhez fordultam.
- Na, Zoey, Alex, készen álltok?- kérdeztem fülig érő mosollyal, amit viszonoztak, majd bólintottak egy nagyot.- Akkor, irány a 617-es szoba!- mutattam a liftre, és megindultunk. Nem kellett sokat állni, míg megérkezett, és mivel csak mi vártunk, egyedül voltunk a tágas helységben. Megnyomtam a 6-os gombot, majd az ajtó becsukódott, és megmozdult a lift. A tükörben egy kicsit megigazítottuk magunk, már amennyire lehetett, majd miután kinyílt az ajtó, elindultunk a szoba keresésére.
- 617, 617...- ismételgettem halkan, miközben haladtunk el a szobák mellett. 614, 615, 616...617. Megálltunk a nagy ajtó előtt. A szívem a torkomban dobogott, és szaporábban kezdtem venni a levegőt. A két tesóm megszorította a kezem, majd miután elengedték, vettem egy nagy levegőt. A remegő kezem felemeltem, és elkezdtem közelíteni az ajtó felé, de nem mertem kopogni. Majd valahonnan, valami mély helyről erőt merítettem, és kopogtam 3-at. Magam is megleptem erőteljességemmel, de ismét összekaptam magam, és vártam a csodára, miszerint jó legyen a szoba. Kis idő után, hallottuk ahogy bent közeledik valaki, majd babrál a zárral, és lenyomja a kilincset. Az ajtó szép lassan kinyílt,... mi pedig szembe találtuk magunkat a bátyánkkal... Már akkor elkezdtek potyogni a könnyeim, mielőtt még biztos sem voltam benne hogy ő az, de miután jobban felmértem, rájöttem hogy csak megváltozott.
- Chloe?- ejtette ki remegve a nevemet, mire nekem egy óriási mosoly terült szét az arcomon, és a nyakába ugrottam. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, de hamar megéreztem erős karjait a derekam körül. Csak akkor éreztem meg azt az igazán fojtogató érzést, amikor megöleltem, csak akkor vettem észre, igazából mennyire de mennyire hiányzott már az ölelése, a támogatása, a jelenléte és mindene. A könnyek patak szerűen folytak az arcomon, már nem is láttam, de semmi pénzért nem töröltem volna le egyet sem, mert akkor el kellett volna engedjem a bátyámat. Megéreztem a lábamnál két kisebb test csapódását, és meghallottam szipogásukat is. Eszembe jutott, hogy ez nekik is épp olyan fontos, így kicsit lazítottam az ölelésen, majd elengedtem. Azonnal lehajolt a két kisebb testvérünkhöz, és őket kezdte el ölelgetni. A könnyeimen keresztül észrevettem az ő pirosan csillogó szemét is. Megfogta a két törpét, és úgy ahogy voltak, ölelgetve felemelt őket, és beljebb vitte a lakosztályba. Gyorsan felvettem a cuccokat, és besiettem utánuk, becsukva magam mögött az ajtót. Megpillantottam őket a kanapén, és megint elkapott a sírógörcs. Ismét azt éreztem, hogy van családunk, és van kire számítsak. Akkora kő gördült le a szívemről, azzal a tudattal, hogy Beni ismét velünk van, hogy azt hittem összeesek a megkönnyebbüléstől. Hamar levettem a cipőm, és befészkeltem a bátyám egyik oldalára magam, aki ahogy észrevett, szorosan körém fonta az egyik karját. A másik Zoey derekán pihent, aki az öléből bújt hozzá, Alex pedig a másik oldalán csimpaszkodott a kezébe. Néhány percig csak ültünk a kanapén csendben, egymást ölelve. Megnyugodtunk. Az elmúlt év minden fájdalma, nehézsége, küzdelme hirtelen elillant a távolba. Újra együtt voltunk, és nem kellett aggódnunk, hogy holnap kiraknak innen, mert nem tudunk fizetni. Az agyamban egymást kergették a gondolatok, annyi mindent tudtam volna kérdezni, hogy hirtelen azt se tudtam, hogy hol kezdjem. Hol volt? Hogy sikerült ilyen munkát találni? Miért nem keresett előbb? Megtalálta-e apát? Végül nem szólaltam meg. Annyi lehetőségem lesz még mindezt megkérdetni. Most már örökre együtt maradunk. Semmi sem szakíthatja szét a családunkat. Feleszméltem a gondolataimból. Már jó ideje csak gondolkodtam megfeledkezve az idő múlásáról. Ahogy a törpékre néztem, elmosolyodtam. Alex Beni karjának dőlve elbillent fejjel szuszogott, Zoey pedig Beni mellkasának támasztotta a fejét, és úgy aludt. Összemosolyogtunk Benivel.
-Nagyon álmosak.-mondtam-Egy kicsit zűrösen indult a nap...-nyomtam el az ásításomat.
-Aludj te is nyugodtan. Majd később mindent megbeszélünk.-mondta, és átkarolva a vállam nyomott egy puszit a homlokomra. Elmosolyodtam, és a vállára hajtottam a fejem. Éreztem, hogy annyira álmos vagyok, hogy a szemem rögtön lecsukódik.
-Annyira örülök, hogy végre megtaláltunk...-suttogtam félálomban, és még éreztem, hogy Beni erősebben magához szorít, majd a gondolataim egyre jobban összekuszálódtak, és végre biztonságban repültem én is az álmok birodalmába...
- Chloe, Chloe, oda nézz!- hallottam meg egy hangot távolról, majd a hasamban éles fájdalmat éreztem, és kinyitottam a szemem. A drága húgom döntött úgy, hogy élő ugráló várnak használ, és rajtam tölti ki a reggeli erejét. Kómásan körül néztem, majd kipattantak a szemeim, ahogy eszembe jutott hol is vagyok, és egy hatalmas mosoly vette át a jól megérdemelt helyét az arcomon. Követtem Zoey ujjacskáját, és megláttam a frissen szállingózó havat az ablakon keresztül. Összeszorult a szívem, ahogy bevillant anyum arca, ahogy azzal a megnyugtató mosolyával mondja, "A tél csak fehéren szép! Elmossa a sok gonoszságot amit az emberek tesznek, és új lappal indít mindent. Makulátlan fehér lappal..." Azonban, még mielőtt elérzékenyültem volna, felültem a puha ágyban, és elkaptam a sikongató húgomat. A nagy ricsajra, Alex is befáradt a szobába, és durcásan közölte, hogy nem tud aludni. Természetesen csak egy jót nevettünk rajta. Ismét nyílt az ajtóm, és most a bátyám dugta be rajta a fejét. Mosolyogva köszöntött minket, majd közölte, hogy kész van a reggeli. Mintha puskából lőttek volna ki mindannyiunkat, úgy kezdtünk el rohanni a konyha irányába. Az asztal szépen meg volt terítve, és finom sütemények sorakoztak rajta. Miután mind helyet foglaltunk, neki láttunk elpusztítani a sok finomságot, és mivel már jó ideje nem ettünk rendesen, nem volt nehéz dolgunk.
- Ha kész vagytok, itt az ideje megnézni, hogy járt-e az angyalka!- mondta Beni sejtelmesen, mire a két törpe fejvesztve kezdett el rohanni a nappaliba.
- Uhhhh...Wáo...- hallatszottak ki a hangok, amin elnevettük magunkat. Szép nyugodtan betettük a mosogatóba a tányérokat, majd elindultunk utánuk. Az első dolog, ami szemet szúrt, az egy színes csomagoló papír darab volt, majd miután beljebb mentünk, még több papír fecnit lehetett észrevenni, és a legnagyobb szemétdomb közepén ott volt a két kis bűnös. Csillogó szemekkel bontották az ajándékokat, és amit már felbontottak, maguk mögé tették egy nagy kupacban. Mintha még fel sem fogták volna, hogy ezt mind ők kapják, szinte csak a tudat miatt nyúltak újabb és újabb csomagokért. Hiába bontottak már fel sokat, nem úgy tűnt mintha egyhamar el akarna fogyni a még érintetlen ajándék kupac.
- Egy vagyon lehetett!- néztem a bátyámra kikerekedett szemekkel, amire csak elmosolyodott.
- Eleget nélkülöztetetek így is! Ez a minimum... Egyébként neked is van valami a fa alatt!- kacsintott rám nevetve, mire én keresztbe tettem a kezem. Épp elég volt, hogy megtaláltuk, de még mielőtt bármit mondhattam volna, már a kezembe nyomta a csomagot.- Megsértődöm, ha nem nyitod ki!- mondta komolyan, de tudtam hogy csak viccel. Végül úrrá lett rajtam a kíváncsiság, és felnyitottam a hozzám legközelebb eső ajándékot. Egy iPhone volt, mire elnevettem magam. Nyomtam egy puszit a bátyám mosolygós arcára, majd az unszolására kibontottam egy másikat is. Egy ugyan olyan mintájú iPad volt benne, amibe első látásra beleszerettem. Mind a mobilon és mind az iPaden, fekete alapon, rózsaszínes virágok voltak.
A harmadik csomagot már szinte félve nyitottam ki, és pont ahogy gondoltam, egy laptop foglalt helyet benne. Említenem sem kell, ez is Apple termék volt.
- Ismerem a helyi tulajt, így kedvezménnyel jutottam hozzájuk- mosolygott a bátyám, ezzel megválaszolva a fel nem tett kérdést.
- Köszönöm szépen!- fordultam felé mosolyogva, majd egy hosszú ölelésben részesítettem.
- Meg sem nézed az utolsó csomagot?- kérdezte, miközben szomorú fejet vágott. Tényleg ott volt egy kisebb csomag, amit eddig nem vettem észre. Érdeklődve bontottam fel az egyik oldalát, majd húztam ki a benne levő tárgyat. A szemem megtelt könnyel, ahogy megláttam mit tartalmaz. Egy családi fotó volt benne, a 15. szülinapomon készült, nem sokkal azelőtt, hogy megtudtuk a betegséget. Még mindannyian felhőtlenül boldogak voltunk. A képen anya és Beni között álltam, a kezemben a félig még ép tortával, kicsit lejjebb pedig észre lehet venni Zoeyt és Alexet ahogy a torta másik felével éppen kaja csatáznak. Egy közös dolog van mindannyiunkban a képen. Mosolygunk. Szorosan átöleltem a bátyám, és vártam hogy egy kicsit megnyugodjak. Amikor megvoltam, felálltam, és rátettem a szekrényre a képet, máris otthoniasabbá téve a helységet.
- Zoey, Alex, nem hozzátok ide az ajándékot?- kérdeztem tőlük mosolyogva, mire csapot-papot otthagyva ugrottak fel, és versenyezve mentek el a szobáig.
- Ugye nem vettél semmit?- nézett rám Beni, és nem tudtam eldönteni hogy mérges vagy zavart. Egy hatalmas mosollyal válaszoltam, mire hitetlenkedve elröhögte magát. Nem volt ideje tovább feszegetni a témát, mert megérkeztek a kicsik, így inkább legyintett egyet, és mosolyogva átvette az ajándékát. A kicsikkel együtt izgatottan figyeltük, ahogy kibontja az aprócska csomagot. Leült egy fotelbe, és könnyes szemekkel forgatta kezében a kis könyvjelzőt.
-Sajnáljuk, hogy csak ennyit tudtunk adni, de tudod...-kezdtem mentegetőzni, de Beni félbeszakított.
-Ennél nagyobb ajándékot nem adhattatok volna. Újra együtt vagyunk, és ezzel semmilyen ajándék nem ér fel.
-Akkor tetszik?-kérdezte Zoey, és Beni ölébe fészkelte magát.
Beni átölelte.
-Nagyon tetszik.
-Én választottam, ugye Chloe?-mosolygott a húgom.
-Nem is. Chloe választotta.-mondta Alex.
Zoey a bátyjára nézett.
-Nem. Ha Chloe választotta volna, akkor biztos nem tetszene ennyire Beninek.-erősködött.
-Én is úgy emlékszem, hogy Zoey választotta.-fordultam Alexhez, és kacsintottam egyet.
-Ja, tényleg.-mosolyodott el az öcsikém, ahogy megértett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése