2014. június 8., vasárnap

The beginning of Everything

Sziasztok,

Itt is van az 1. fejezet, reméljük tetszeni fog. Jó olvasást!!:)



Chloe Rivers

2012. December. 23.


-Miss Rivers! Kérem! Muszáj fizetnie, nem tudom megengedni, hogy fizetés nélkül tovább itt lakjanak!-kiabálta a ház tulajdonosa. A cipőm orrát fixíroztam, nem tudtam a szemébe nézni. Teljesen megértettem de nem tudtam mit tenni azon tény ellen, miszerint nincs pénzem.- Fizet, vagy kiköltözik?!- ordította megint. Könnyes szemekkel ránéztem, de nem nyitottam ki a szám.- Értem.- kidobta a maradék csomagomat és becsapta előttem az ajtót. Megint nincs hova mennem. Kihúztam a kopott bőröndöm fogantyúját, és elindultam a testvéreim keresésére. Hamar megtaláltam őket, ahogy egymás mellett gubbasztanak a padon, lógatva a lábukat. Mint ahogy mindig, most is könny szökött a szemembe, ahogy végig néztem rajtuk. Szükségük lenne egy családra,mert én ahhoz nem vagyok elegendő. Azoknak persze akik nem ismerik a történetem, ez csak siránkozás, és mivel alig van valaki aki tudná, min mentünk keresztül, mindenki lenéz és az arcomba röhög amikor segítséget kérek... 2 éve történt, tisztán emlékszem a napra.
" Éppen suliból mentem haza, a zene bömbölt a fülemben, mint mindig. Nem akartam hogy bárki beszéljen velem, nem akartam hogy bárki azt higgye érdekel amit mondani akar. Egy utcára voltam a házunktól, amikor egy hang szűrődött át az éppen üvöltő zene mellett. Egy hang, amitől mindig rossz érzésem támadt, amióta megtudtuk, hogy anyának rákja van. Egy mentő autó volt. Kitéptem a a fülemből a két kis dugót, és eszeveszett rohanásba kezdtem. A könnyeim már akkor folytak, amikor
még nem is tudtam, hogy mi történt. Befordultam az utcánkba és megláttam a szirénázó autót a házunk előtt. Még gyorsabban kezdtem el futni, pedig bizton állíthatom, hogy még egy tesi órán sem sprinteltem ennyire. A kocsit körbevették a szomszédaink, és ahogy megláttak engem, szétnyíltak előttem. Éppen láttam ahogy anyukámat lélegeztető géppel viszik be a kocsiba egy hordágyon. A mentő autó ajtaja bezárult, én pedig észrevettem a bátyámat, ölében a kishúgommal, miközben az öcsém mellette állt. Odarohantam hozzájuk, és valami biztató jelet kezdtem keresni a bátyám tekintetében. Üveges volt, majd amikor rám nézett elkezdett sírni. Tudtam, anyának csak órái vannak hátra. Berohant a házba, és kiállt a kocsival. Gyorsan benyomtam a kis tesóim a hátsó ülésekre, én bepattantam a bátyám mellé, ő pedig azonnal rátaposott a gázra. Az a pár perc óráknak tűnt, pedig a bátyám vagy háromszor gyorsabban hajtott mint a megengedett sebesség. Ahogy megérkeztünk, azonnal rohantunk a recepcióshoz, aki közölte, hogy anya  a sürgősségin van. Ahogy megkaptuk a számát, a lépcsőket hármasával véve rohantunk fel hozzá, az ajtót szinte feltéptük. Ott feküdt az a nő, aki a legfontosabb volt számomra, attól függetlenül, hogy ezt nem mindig mutattam meg neki. Odamentünk az ágyához, és ő ránk nézett. Az orvos bejött,kihívott engem és a bátyám.
- Sajnálom. Az édesanyjuk rákja annyira elsúlyosodott, hogy nem tudunk rajta segíteni. Nem tudni biztosan, mennyi ideje van még hátra, talán már csak néhány perc. Addig menjenek be hozzá. Őszintén, őszintén sajnálom.- mondta a doktor és elment. A kezem ökölbe szorult. Az orvos végig üveges tekintettel beszélt, semmi jel nem mutatott rá, ami bizonyítaná, miszerint tényleg sajnálja. Ő ezt nem értheti, nem érezheti azt a fájdalmat, amit ezekkel a szavakkal okozott.A bátyám megfogta a kezem és visszahúzott a szobába. Alig láttam valamit a könnyektől, de valahogy kitapogattam édesanyám kezét.
-Ne sírjatok! Kérlek titeket ne törjetek össze!- mondta anya, de már neki is folytak a könnyei.- Muszáj lesz tovább lépnetek! Vigyázzatok egymásra! Szeretlek titeket!- a hangja egyre halkult, majd lehunyta a szemét...és nem nyitotta ki többet. Meghalt. Hirtelen történt, még fel sem tudtam fogni ésszel, és annyira fájt, mint még soha semmi. Meghalt az a személy, akire bármikor számíthattam." Apánk rég elhagyott minket, és ugyan gazdagok voltunk, volt bejárónőnk, anyám akkori pasija elitta a pénzt és aztán lelépett. Fél évre nevelő intézetbe kerültünk, és csak akkor jutottunk ki amikor a bátyám betöltötte a 18-at. Az volt az utolsó nap amikor láttam. Megegyeztünk, hogy ő elmegy pénzt keresni, én pedig a kicsikkel megpróbálom túlélni ezt a két évet valahogy. Holnapra beszéltük meg a találkozót, szentestére, a londoni hotel mellett. Mi, azóta az utcán vagyunk, és én próbálok kis munkákat szerezni, amiből legalább az ételt meg tudjuk venni, esetleg aludni valahol. Én most vagyok 17, a kishúgom 5 és az öcsém 6... Odamentem melléjük, és tapsoltam egyet, miszerint ideje indulni.
- Hova megyünk?- nézett fel rám Zoey, a húgom.
- Nem tudom, de majd kitaláljuk- mosolyogtam rájuk, amit viszonoztak is, és egyből felpattantak. Az egészben a legnehezebb az, hogy úgy kell tegyek, mintha semmi baj nem lenne, mert nem akarom, hogy aggódjanak, épp elég bajuk van e nélkül is. Megfogták a hátizsákjukat, benne azokkal a ruhákkal amiket még nem adtunk el, és indulásra készek voltak. Megfogtam a kezüket, és elindultunk a hotel irányába. Természetesen ehhez szükség volt egy kis útbaigazításra, de megoldottam. Már egy ideje mentünk, amikor megláttam egy bódét, ahol lángost árultak. Megkértem Alexet, az öcsémet, hogy figyeljen Zoeyra, és elmentem venni a maradék pénzünkből. Ahogy kész lett, kifizettem és visszamentem arra a helyre ahol hagytam őket. Nem voltak ott. Kétségbeesetten kezdtem el forgolódni,és hamar meg is láttam őket egy játékbolt kirakata előtt. Közelebb mentem, hogy halljam miről beszélnek.
-Tudod Zoey, lehet, nem is olyan nagy baj, hogy nincs egy játékunk sem. Mármint, így legalább a mami biztos nem dühös ránk hogy pazaroljuk az időnket.- mondta az öcsém, nekem meg kigördült az első könnycseppem. Nem voltam jó testvér, nem voltam az amíg megtehettem volna. Mindig én voltam az aki nem törődik a többikkel, vagyis csak látszólag. Igazából mindig tudtam, mi történik körülöttem, csak nem voltam se a szavak se a tettek embere. Ritkán játszottam velük, amikor még voltak játékaik. Az egészben az fáj a legjobban, hogy ők semmiről sem tehetnek, mégis szenvednek. Nem tudom nekik megadni amit akarnak, mert se pénzem se tapasztalatom nincs hozzá.
-Gondolod hogy most is figyel minket?- kérdezte a húgom, felnézve a bátyjára.
- Én biztos vagyok benne, és abban is hogy nagyon büszke rátok.- léptem közelebb, mire mosolyogva fordultak felém. Együtt átmentünk a szemben levő parkba, és elfogyasztottuk az aznapi ennivalónkat. Nagyon sokat sétáltunk, így maradtunk még egy kicsit pihenni. Mind a ketten elaludtak, nekem meg volt egy kis időm gondolkodni. Mi lesz, ha a bátyám nem talált munkát? Mi lesz ha nem tud eljönni? Mit tudok majd csinálni két gyerekkel és semmi pénzel? Elhessegettem az efféle gondolatokat, és inkább nem gondoltam semmire. Egy régi dalt kezdtem el dúdolgatni, amire már alig emlékszem. Anya ezzel altatott el amikor kicsi voltam.


Egyre hangosabban énekeltem, elfelejtve a tényt miszerint egy parkban vagyok. Egy pillanatig elfeledtem minden problémát, és csak az énekre koncentráltam. Ahogy befejeztem, tapsolásra lettem figyelmes. Azonnal kipattantak a szemeim, és megláttam négy embert körülöttem, akik mosolyogva ütötték össze a tenyerüket. Eléggé zavarba jöttem, mert nem szoktam nyilvánosság előtt énekelni. Nagy meglepetésemre, közelebb jöttek, és pénzt tettek az öcsém sapkájába. Hitetlenkedve elnevettem magam és nem győztem köszöngetni. Amikor mind elmentek, megnéztem mennyi pénz gyűlt össze. Természetesen nem sok, de új remény költözött belém, miszerint találtam valamit amivel pénzt tudnék csinálni. Amíg ezen gondolkodtam valaki neki dőlt a karomnak. Lenéztem, és az öcsém barna haját láttam meg. Felnézett rám ragyogó szemeivel és elkezdett suttogni, nehogy felébressze a békésen alvó húgát.
- Mi lenne, ha ebből a pénzből vennénk Beninek karácsonyi ajándékot?- a bátyánk nevének hallatán gombóc költözött a torkomba.
- Ez egy nagyon jó ötlet, biztos örülni fog neki.- simítottam meg az arcát mosolyogva, majd adtam neki egy puszit. Közelebb bújt hozzám, és hamarosan ismét elaludt. Átkaroltam, miközben a másik kezemmel a húgom ölemben nyugvó fejét simogattam. Én is megpróbáltam egy kicsit szundítani, de végül nem sikerült. Délután öt órakor már mind a ketten felébredtek, de még hagytam őket pihenni, mert inkább napvilágnál aludjanak biztonságban, mint éjjel egy ugyanilyen padon, kitéve minden veszélynek. 6-kor viszont már el kellett induljunk, így ismét megfogtuk a csomagokat, és útnak indultunk. Úgy két órája sétálhattunk már, a hotel irányába, amikor kezdett feltűnni, hogy egy elég gazdag negyedbe keveredtünk. A házak egyre nőttek, és a szemét egyre fogyott. Egy idő után már szinte csak villák vettek körbe minket. Mi csak tátott szájjal gyönyörködtünk a szebbnél szebb házakban, és bár a mienk sem volt ennél kisebb, annak már 2 éve, hogy luxusban éltünk. Az utcai világítás miatt minden zeg-zugot szemügyre tudtunk venni, és amit a kinti fények nem világítottak meg, azt a karácsonyi égő sorok világították be. Teljesen olyan volt mint egy tündérmese. Zoey volt elájulva a legjobban, mert ő mindig is szerette a csilivili dolgokat, mint ahogy a legtöbb vele egykorú. Nem győztem figyelni arra amit mutogat.
- Chloe, Chloe azt nézd- rángatta a kezem és egy még a többinél is fényesebb házra mutatott. Látszott rajta, hogy az illetők adnak a külsőre, és mi sem tükrözte jobban az ünnepi hangulatot, mint az, hogy a házból ki-be járkáltak a szebbnél szebb ruhás fiatalok, pezsgős pohárral a kezükben, nevetgélve. Olyan előkelő, mégis élettel teli volt az egész ház. A zene szólt, nem üvöltött, de hangos volt. A fiatalok táncoltak a kertben, de mégsem volt olyan " hűdeeszméletlenbulivan" hangulat. Néhány srác egymást csavarta be különféle karácsonyi díszekbe, a kert hátuljában, de ez is csak még élettel telibbé tette az egész estét. Zoey ahogy észrevette őket, mint egy megszállott indult be a házba, nem törődve az őt szólítgató szavaimmal, és a bátyja kiabálásával. Annyira gyorsan és céltudatosan ment, hogy nem tudtam elkapni amikor elindult, így az öcsém lelkére kötöttem, hogy el ne mozduljon onnan és a húgom után eredtem. Nem éreztem magam kínosan a ruhámban, mert bár nem estélyi volt rajtam, de minőségi ruha, és bár kicsit koszos volt, nem érdekelt. Ahogy beléptem a házba, teljesen ledöbbentem. Ember ember hátán táncolt és alig lehetett megmozdulni. Hamar összekaptam magam, elkezdtem utat törni, és a megérzéseimre hagyatkozva indultam el az egyik irányba, reménykedve, hogy megtalálom a húgom. Pár perc tolakodás után beértem egy olyan helyre, ami kevésbé volt zsúfolt. Mint utólag kiderült, a konyhába. Magamban szitkozódva fordultam meg, és indultam meg az ajtó felé, hogy megpróbáljak egy másik irányt. Épp léptem volna ki a szobából, amikor neki mentem valakinek. A lökéstől egy kicsit hátratántorodtam, de ahogy visszanyertem az egyensúlyomat, azonnal bocsánatot kértem. Mivel választ nem hallottam fogtam és kikerültem az illetőt, de nem jutottam messzire, mert egy kar megfogta a csuklóm, és visszahúzott.
- Segíthetek valamiben?- hallottam meg a kézhez tartozó férfi hangot, így kénytelen voltam felnézni. A szemem kétszer akkorára nőtt mint az eredeti mérete, és nagyokat pislogva próbáltam meg felébreszteni magam.
-Jól vagy?- kérdezte ismét én pedig elfogadva azt a tényt, miszerint nem álmodom, ismét normálisan válaszoltam.
- Igen, és igen éppenséggel jól jönne egy kis segítség. A húgomat keresem, aki ami után meglátott titeket berohant ide, és még nem jött elő.- mondtam Liamnek. Igen, éppen Liam Payne-nel beszélgettem, akinek a haja tele volt égőkkel, ezzel elárulva hogy azon fiúk egyike, akik miatt a húgom holdkóros lett. Természetesen ismertem őket, és tisztában voltam vele hogy most nem vagyok jó helyen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése