Sziasztok,
A díjat nemsokára kitesszük, de addig is itt a szokásos rész. Végre eljutottunk a jelenig, úgyhogy mostantól tényleg elkezdődik A történet!
Reméljük tetszeni fog, jó olvasást mindenkinek.
Itt az ideje, hogy felgyorsítsuk egy kicsit az eseményeket, gondoltam és az agyam elkezdett kattogni a folytatáson, majd eszembe jutott hogy mi következik.
- Most ugrani fogunk egy kicsit a történetben, pontosabban 2 évet- mondtam a kislányomnak- Akkor, hányat is írunk most?- kérdeztem mosolyogva. Beleharapott az ajkába, és úgy kezdett el gondolkodni.
- 2014-et!- kiáltott fel hangosan, majd szégyenlősen megismételte normál hangerőn is.
- Pontosan!- nevettem el magam - Szóval... 2014 tavasza körül, Chloe és a két kistestvére Amerikában vannak, az apjukkal aki nem sokkal karácsony után megkereste őket, és magával vitte a lehetőségek országába. Chloe nem bízott az apjukban, hisz mégiscsak ott hagyta őket, de mint utólag kiderült, nem voltak alaptalanok a kételyei....
Chloe Rivers
2014. Március. 28.
- Chloe! Chloe megérkezett Mr. Armani- jött felém egy ember, és ahogy elhadarta amit akart, máris tovább állt. Magamban bólintottam egyet, és végig simítottam a ruhámon. Ma van A nagy nap. Ma érkezik a legtöbb híresség, ma kezdődik meg idebenn is az élet. Ugyan, már eddig is jött egy-két sztár, ez még közel sem volt a csúcspont, az még csak ezután lesz, talán pont Giorgio Armani indítja el a vendégek érkezését. Vettem egy nagy levegőt, majd kilöktem az ajtót, és elindultam a bejárat felé. Alig győztem kerülgetni a sok sürgölődő pincért, takarítót, recepcióst és a többi személyzetet. Mindenki izgult, mindenki kapkodott, mégis mindenkin látszott hogy tudja mit akar, tudja hova siet. Egyedül vágtam át az előtéren, a cipőm kopogását még ebben a kapkodó hangzavarban is ki tudtam venni. Ahogy közeledtem a bejárathoz, úgy erősödött a fényképező gépek kattogása. Még mielőtt az üvegajtó láttatni engedett volna, magamra varázsoltam egy tündéri mosolyt, és kiléptem. A kamerák fele engem kezdett el fotózni, de mintha észre sem vettem volna, haladtam tovább apám mellé. Ahogy odaértem, átkarolta a derekam, de persze én tudtam hogy mire megy ki a játék. Azonban, nem hagyhattam hogy emiatt zökkenjek ki a mosolygásból, így a vállára hajtva a fejem vártam, hogy a híres divattervező odaérjen hozzánk. Nem kellett sokat állni tétlenül a kamerák idegtépő hangzavarában, hamar odaért a híresség. Apa mint egy régi ismerős köszöntötte, bár közel sem vagyok biztos abban, hogy nem találkoztak már korábban.
- Giorgio! Megtisztelő, hogy szerény szállodánkban fogsz megszállni egy ideig!- kezdte apám a talpnyalást, én pedig fél szemmel felsandítottam a felénk tornyosuló "szerény" szállodára majd ismét a beszélgetésre koncentráltam.- Had mutassam be elbűvölő kislányomat, Chloet.- intett felém, én pedig magamban megforgattam a szemem és öklendeztem a megszólításon, azonban ebből a kívülállók csak annyit láttak, hogy mosolyogva elhadarok egy üdvözlöm-öt. Armani, vagy ahogy apám szólítja, Giorgio mosolyogva bólintott felém egyet, de nem szentelt nekem különösebb figyelmet, nem mintha szükségem lett volna rá.- Kérem, érezze otthon magát nálunk és reméljük kellemesen fog telni az itt töltött ideje. Lucas majd segít felvinni a csomagokat!- intett a fiú felé aki a londiner szerepét töltötte be.
- Nathan.- motyogtuk egyszerre "Lucassal" a valódi nevét.
- Akkor az!- legyintett egyet apa, és kicsit sem tűnt úgy, mintha zavarná az előbbi baklövése. Bocsánatkérően rámosolyogtam a fiúra, aki egy aprót rántott a vállán majd mosolyogva elkezdte felpakolni a bőröndöket a kocsijára. Halkan odaszóltam apának, hogy bemennék, de mivel épp interjút adott egy újságnak, nem vártam meg míg reagál, elindultam befelé. Kikerültem az útban levő fotósokat, és felsétáltam a szálloda előtt leterített vörös-szőnyegen. Beléptem az épületbe, és egy kicsit megnyugodtam, mert nem kellett attól tartsak, hogy figyelik mikor bakizok. Épp azon gondolkodtam, hogy vajon minden híresség érkezésekor ki kell-e menjek köszönni, mert akkor nem nagyon lesz nyugtom ma, amikor megláttam a recepciós pult mögött ülő kétségbeesett hölgyet. Idegesen pötyögött a számítógépén valamit, miközben gyakran nézett a közeledő vendég felé. Megsajnáltam és odasétáltam a pulthoz.
- Nem tudom mit tetszik ennyire keresni, de ha ezzel segítek, Giorgio Armani érkezett meg.- mondtam mosolyogva.
- Jajj, köszönöm szépen!- nevette el magát megkönnyebbülten, mire kedvesen bólintottam egyet, majd elkaptam az épp mögöttem elrohanó szervező karját.
- Legyen szíves, és nyomtasson egy példányt a vendégek érkezési listájáról, és adja oda Mrs. Angelianak- olvastam le a recepciós nevét a kitűzőjéről.
- Természetesen Miss Rivers!- mondta kedvesen, és már sietett is tovább.
- Köszönöm!- kiáltottam utána, majd intettem egyet a pult mögötti hölgynek, és tovább álltam. Még fél szemmel láttam, ahogy mosolyogva köszönti vendégünket, és adja át a szobakulcsot. Még körülnéztem az éttermi részen, hátha kell segítsek valahol, de miután láttam, hogy csak hátráltatom az embereket azzal hogy ahol vagyok hirtelen kedvesek kell legyenek, inkább hagytam őket. Elindultam a hátsó kijárat felé, ahol az apartman részek vannak. Ide azok foglaltak, akik sokan vannak, vagy már nem fértek el a szállodában. És, igen itt lakunk mi is. Még gyorsan elkaptam egy másik szervezőt és közöltem hol találnak, majd kiléptem a nagy üvegajtón. A mi házunk, nagyobb ugyan mint a többi, és bár saját elkerített kertünk is van, szinte teljesen olyan mint a bármelyik másik, egy a sok közül. Beléptem az ajtón, és megcsapott az összekeverhetetlen gofri illat. Mosolyogva szökdeltem be a konyhába, és köszöntöttem a bejárónőnket.
- Hmmmmm! Olga, micsoda finom illatok- nevettem.
- Jajj, Chloe édesem, milyen gyönyörű vagy!- tette a szája elé a kezét, mire én mosolyogva megpördültem előtte, ezzel mutatva meg a ruha minden oldalát.- Na, de még mindig nagyon vékony, úgyhogy ülj le szépen az asztalhoz, és engedd hogy Olga néni hozzon egy kis finomságot.- csapta össze a kezét. Mosolyogva teljesítettem a kérését, és leültem az asztalhoz. Elmerengve figyeltem a vidáman sürgő- forgó nőt, az egyetlen felnőttet, akit az elmúlt két évben közel engedtem magamhoz. Olga a bejárónőnk, de én inkább mindenesnek hívnám, mert mindig velünk van, és mindenben segít. Kiskorom óta ismerem, mert már a londoni házunkban is ő segített anyának, és vigyázott ránk amikor anya nem volt otthon. Mindig számíthattam rá, amikor valami kellett, és szinte ő az egyedüli dolog, amiért hálás vagyok apának, mert amikor megérkeztünk ide, volt valaki ismerős akivel beszélhettem. Mindig szoros volt a kapcsolatunk, de mióta anya meghalt, és idekerültünk, már szinte a nagymamám szerepét tölti be. Gondolataimból, az elém tett tányér koccanása zökkentett ki, én pedig vidáman kezdtem el falatozni.
- Érkezett már valaki?- ült le velem szembe, én pedig elnevettem magam a kíváncsiságán.
- Még tudtommal csak Giorgio Armani.- nyugtattam meg, hogy nem maradt le sokról.
- Ő az a híres divattervező?- kérdezte eltűnődve.
- Igen, az egyik.- mondtam mosolyogva, majd miután befejeztem az evést, megdicsértem a főztjét. - Olga, lehet hogy most inkább visszamegyek, nem akarom hogy apa mérges legyen. Ha van kedved és időd, te is nyugodtan nézz fel, hátha találkozol valakivel.- mosolyogtam, és miután megnyugtatott, hogy nyugodtan menjek, elindultam visszafele.
Direkt hosszabb úton mentem, mert gondolkodni szerettem volna. Leültem egy padra egy kis tó mellett, és elkezdtem bámulni a vizet. Olyan gyorsan, és annyi minden történt az elmúlt két évben, hogy el sem hiszem, hogy ez velem esett meg...
... Két éve, amikor apa megjelent a szálloda nappalijában, nem tudtam mit kellene érezzek. Ott álltunk egymással szemben, ő az egyik oldalon mi pedig a másikon. Próbáltam egy tekintetbe belesűríteni mind azt a gyűlöletet, undort és megvetést, amit éreztem vagyis érezni akartam, de nem ment. Mégiscsak az apám, aki ugyan elhagyott, és nem törődött semmi velünk kapcsolatos dologgal, mégis ő volt az egyetlen élő szülőm, és elmondhatatlanul hiányzott. Aztán, amikor neki könnyes lett a szeme (még a mai napig nem tudom hogy tudta olyan jól eljátszani) nálam is eltört a mécses és sírva borultam a nyakába. Még aznap elmondta, hogy ő mennyire sajnál mindent, és ha tehetné visszafordítaná az időt, és soha nem menne el, én pedig naiv módon hittem neki... Rá két napra, már a reptéren búcsúztunk a bátyánktól, aki nehezen, de meggyőzött minket, hogy könnyebb dolgunk lesz Amerikában és szükségünk lesz egy apára, így belementünk az ajánlatba, miszerint kiköltözünk. A magán repülőn jöttem rá, hogy ez mégsem volt a legjobb ötlet, amikor leültetett minket a székekre és azt mondta, hogy neki dolga van, majd elment. Ilyenkor nem az elhalasztott időt kellene bepótolni?! De idővel rájöttem, hogy ez csak a kezdet volt, ennél csak rosszabb lett. Minden apróságért ordibált, üvöltözött, csapkodott és sosem fogyott ki a büntetésekből. Elmenni nem tudtunk, mert Alexnak és Zoeynak ő lett a gyámja, és mivel ő nem akart lemondani róluk, itt kellett maradjanak. Én elmehettem volna a bátyámhoz, ahogy betöltöttem a 18. életévet, de nem volt szívem itt hagyni őket vele. Mint később rájöttem, egy dolog miatt keresett meg minket... Kiderítették az újságírók, hogy meghalt anya, és mi az utcára kerültünk, ez pedig rontott a hírnevén, így felkeresett minket, hogy kéz alatt legyünk, ne kelljen ránk figyelni. Akkor csalódtam életemben a legnagyobbat valakiben. Azóta nem érdekel, hogy mivel büntet, nem akarok megfelelni neki, és nem próbálok a kedvében járni a tetteimmel. Számomra megszűnt létezni mint apa, ez a szó nekem nem jelent semmit, ha kimondom nem jutnak eszembe gyerekkori emlékek, ölelések, puszik, nevetések esetleg megoldott viták, problémák. Az apa megnevezés nekem csupán látszat, mert nem akarok feleslegesen válaszolni olyan kérdésekre, hogy miért a keresztnevét szólítom, csak egy üres szó, aminek nincs jelentősége... Szóval, a két törpe elkezdte a sulit, hisz már ők is nagyok, Alex 8 és Zoey 7 éves. Én idén érettségizem de nem félek tőle annyira mint kéne, mert tudom hogy átmegyek. Amióta itt vagyok, le kellett foglaljam magam valamivel, és ez általában a tanulás volt, így hamar felkészültem. Na igen, de ehhez az is kéne, hogy ne bukjak meg, ami már nehezebb lesz. Mindenből 5-ös vagyok, mindenből kivéve tesiből, amiből a kettesért megyek. Nem szeret a tanár, én pedig nem vagyok egy légtornász, és ez a párosítás elég rossznak bizonyult. Nem szeretek sprintelni, nem tudok a gerendán táncolni, és a felemás korláttól is herótom van. Ha valamihez egy kicsit is konyítok, akkor azok a labdajátékok, de azokat nem értékeli. Ezt megdobja még az a fenomenális tény is, miszerint a ritmusérzékem sem túl kiemelkedő, így a suli pompon csapatába se kerülhettem be, pedig nekik alapból megvan az 5-ös, mondjuk ezt a tényt nem sajnálom annyira. Egyszóval, amikor kötélmászás, szekrényugrás vagy más egyéb felesleges dolgot osztályoztak, nekem gyakran voltak lábficamaim, zúzódásaim és hasonló rögtönzött sérüléseim... Egyszóval minden féle segédeszközre szükségem lesz ahhoz, hogy ne húzzanak meg... És akkor megérkeztünk a jelenbe. Ma az egyedüli dolog, amiért itthon maradtam az az, hogy így lemaradok a tripla tesiről, ami maga a megtestesült álom. Cserébe pedig el kell játszanom az angyali kislányt, de ezt bevállaltam. Apa egy multifunkcionális cégnek a vezetője, valami tanácsadó féleség, de a lényeg hogy bármit megszerez, és hogy mindenki ismeri. Egy éve kezdte el felhúzni ezt az óriási szállodát, luxus hotelt, mert elmondása alapján ilyene még nem volt. Most van a nyitás, és ennek tiszteletére meghívott minden létező kicsit is híres embert, hogy tegye tiszteletét nálunk. A meghívás most kezdődik, és nyár végéig tart, és ma van a nyitó nap. Rengeteg híresség élt a lehetőséggel, hisz ez a hely fogja lekötni a paparazzókat, és ha mindenki marad egy hetet/hónapot, az egész nyara firkászoktól mentes lesz. Ezt apám is pontosan tudja, és számított is rájuk...
Gondolatmenetemből kiáltások zökkentettek ki. Felkaptam a fejem, és megláttam egy szervező nőt, felém tipegni, miközben a nevemet mondogatta. Gondoltam könnyítek a dolgán, és elindultam felé, bár tudtam miért keres.
- Chloe, Mr. Rivers kérte, hogy azonnal menj a bejárati ajtóhoz, és üdvözöld a vendégeket.- hadarta el levegőért kapkodva, mire megköszöntem, hogy szólt és elindultam teljesíteni a feladatomat. Ahogy beléptem az előtérbe, mintha egy teljesen más világba csöppenten volna. Tele volt emberekkel, azon belül pedig hírességekkel és londinerekkel. A recepciós hölgyek alig győzték adogatni a szobakulcsokat, és már így is sokan álltak sorba, és bár nem értek nagyon ehhez a bizniszhez, de azt tudom hogy nem jó ha egy vevő vár. Így gyorsan odasiettem a bejárathoz, és szóba elegyedtem a belépőkkel, ezzel is kicsit feltartva az érkezőket, hogy legyen idő helyrehozni a sor okát. Éppen Taylor Swiftel beszélgettem, amikor egy szervező állt meg mellettem, és bocsánatokat hebegve kért meg, hogy menjek vele. Kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy mennem kell, mert Taylorral sok más hírességgel ellentétben, nem éreztem magam kényelmetlenül, és nem csak felszínesen beszélgettünk, ez alatt azt értem, hogy én nem a szállodát dicsértem, és ő pedig nem dicsőítette magát megállás nélkül. Elköszöntem tőle, majd a már elindult szervező után siettem.
Nagy nehezen utat törtem a hatalmas tömegen keresztül, ami magassarkúban még bonyolultabb volt, mint amúgy. A szememet folyamatosan a szervezőn tartottam, nehogy eltűnjön a rengeteg ember között. Ezért sajnos nem figyeltem magam elé... Nekiütköztem valaminek. Vagy inkább valakinek. Az első gondolatom nem az volt, hogy "úr isten, lehet, hogy nekimentem egy hírességnek, de ciki" hanem az, hogy nagyon ismerős helyzet volt. Felnéztem. Egy középkorú férfi állt előttem, kicsit testes, kopaszodó. Egy picit ismerős volt, de valószínű, hogy még soha nem láttam, csak képzelődöm.
-Elnézést.-mondtam, majd indultam volna tovább. De a férfi utánam szólt.
-Várjon kisasszony! Ön a szálloda tulajdonosának a lánya, nemde?
-De.-néztem rá csodálkozva, mert nem nézett ki éppen hírességnek.
-Geoff Payne vagyok, Liam Payne apja.
-Oh... örvendek!-nyújtottam a kezem.
-Azt szerettem volna kérdezni, hogy tudna-e nekem segíteni. A One Direction megérkezett már?
Felszaladt a szemöldököm. Ide jön a One Direction?
-Öhm... Mindjárt megnézem. Jöjjön!
Magabiztosan megindultam, mint aki tudja mit csinál, bár fogalmam sem volt, hogy hova vezetem szegény fickót. Ahogy utat törtem az emberrengetegen keresztül, szememmel valami szervező-félét keresve, aki talán tudna segíteni, megláttam Nathant egy hatalmas bőröndtömeggel a kezében. Hmm... mintha legalább nyolc ember cuccát ő cipelné... Elgondolkozva megálltam, majd hirtelen leesett a dolog. Intettem Geoffnak, hogy kövessen, majd Nathanhoz siettem.
-Szia.-köszöntem mosolyogva.
-Á... Szia Chloe.
-Kiknek a cucca?-kérdeztem a csomagokra mutatva.
Közben a férfi is odaért mellénk.
-One Direction.-sóhajtott a fiú, majd lerakta a földre a bőröndöket.
-Hát akkor...-fordultam Liam apjához- megvannak.
-Hálásan köszönöm!-mondta nekem, majd a fiúhoz fordult -És ők hol vannak?
-Még csókot dobnak a rajongóknak, meg az újságíróknak.-nevette el magát Nathan-De nekem mennem kell, hogy szerezzek egy kocsit. Chloe addig itt tudsz maradni a csomagokkal?
-Persze. Menj csak.
Nathan elsietett, mi meg ismét kettesben maradtunk Liam apjával. Mindketten nézelődtünk, hiszen rengeteg híresség volt a teremben, és folyamatosan érkeztek újabb és újabb kocsikkal. Éppen a főbejáratot figyeltem, amin Nicki Minaj lépett be, fekete hajjal, paróka nélkül egy egész sereg londiner kíséretében, amikor Geoff meglökte a karom.
-Az ott nem Nathan?
Szememmel követtem a tekintetét. Az egyik mellékbejárat mellett Nathan ült a földön, mellette pedig a One Direction igyekezett befelé. Niall és Harry röhögtek, és egyikük sem segített szegény fiúnak felállni. Hirtelen nagyon dühös lettem. Mit képzelnek magukról? Attól még, hogy szupersztárok, nem lehetnek ennyire szemetek. Minden vér az agyamba tódult, majd Geofftól elnézést kérve elindultam a fiúk felé. Átfurakodtam a rengeteg emberen, nem érdekelt, hogy kinek megyek neki. A szememet folyamatosan a bejáraton tartottam. Mielőtt még odaértem volna, Louis lépett be az ajtón, és ahogy meglátta szegény fiút a földön, odasietett és felsegítette.
Megtorpantam. Egy pillanat gondolkodás után odaléptem Nathanhoz, aki éppen kezet rázott Louisval.
-Jól vagy?-kérdeztem Nathantól, Louist teljesen figyelmen kívül hagyva.
-Igen, csak megcsúsztam.-felelt, majd Louishoz fordult- Még egyszer köszönöm.
-Semmiség.-mondta Louis, majd rám nézett.-Ismerős vagy.-fürkészte az arcom.
-Te is nekem.-dobtam be zavaromban a poént, mire a fiú felnevetett.
-Viccet félretéve... biztos, hogy találkoztunk már.
Bennem persze élénken élt az emlék a két évvel ezelőtti eléggé kínos történetről, de reméltem, hogy a fiúk már elfelejtették. Sajnos nem.
-Megvan!-kiáltott fel boldogan -Chloe Rivers. Nem felejtettelek el.-kacsintott -Két percig a barátnőm voltál.-mosolygott majd átölelt.
-Nem hiszem....-motyogtam, de nem hagyta, hogy befejezzem.
-Várj meg itt. Szólok a többieknek.-mondta, és elsietett.
Hezitáltam. Egészen két másodpercig, aztán megláttam apát, aki Shakirával beszélgetve lépett be az ajtón. Nem akartam, hogy megtudja, hogy ismerem a One Directiont. Úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam átvágtam a tömegen, és elhagytam a termet. Gyorsan átmentem az apartman részre, majd felmentem a szobámba, és bezártam az ajtót, hogy még egyszer átgondoljam a történteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése