2014. november 16., vasárnap

21. Where do broken hearts go...


Sziasztok,
Sajnáljuk az előző heti kimaradást, de sajnos sok minden közbejött, az utóbbi időben. Reméljük, hogy ez a mostani rész kárpótolja majd:)
Jó olvasást!

Chloe Rivers:

Mika elment mielőtt még Olga hazajött volna.
A kapuban hosszan öleltük egymást, hiszen mind a ketten érzelmileg a padlón voltunk, így jól jött egy ölelés. Jól esett érezni, hogy valaki törődik velem, és a nyugtató szavai tényleg sokat jelentettek.
A fejem a mellkasába fúrtam, és szorosan átfogtam a derekánál, hiszen nem értem fel a válláig se, mert iszonyatosan magas.
Talán ezért érzem magam kényelmesebben Niallal, mert ő nem olyan hatalmas mint legtöbben körülöttem, és nem törik ki a nyakam ha a szemébe akarok nézni.
Mielőtt elment volna, még biztosított, hogy majd hív, és elmond minden részletet. Ezután vagy hatszor megkérdezte, hogy biztos nem jelent-e ez nekem gondot, és pedig mindannyiszor elismételtem, hogy szívesen megteszem.
Miután bementem, még sírtam egyet, majd kimentem a fürdőszobába arcot mosni.
A tükörben nézegetve az arcom, egyre több apró bőrhibát véltem felfedezni rajta. Ugyan Mika még nem mondta, hogy mikor lesz ez a vacsora, de feltételeztem, hogy a közeljövőben, így jó lenne, ha a sok fotós előtt sima arcot és fehér fogakat villantanék. Ugyan egy jó smink sokat el tud fedni, de mégsem mindent, így úgy döntöttem, hogy már most elkezdem az arcom kezelését. Előkerestem az arctisztító pakolást, amit még egyszer a nagypapámtól kaptam, és nekiálltam felkenni.
-Megjöttünk!-Zoey és Alex kiáltása viszhangzott a házban
-Hahó!-kiabáltam le, az ajtót kinyitva.
A törpék gyorsan,  lerúgták a cipőiket és már trappoltak is fel a lépcsőn.
-Sziasztok!-léptem ki, mire mindketten megdermedtek, és Zoey egy aprót sikkantott. Az agyam gyorsan kezdett kattogni, hogy mi lehet a baj, és hamar bevillant, hogy zöld undormány-pakolás van az arcomon.
Alex felnevetett. Kacagása végig viszhangzott az egész emeleten. Tántorogva nevetett, és egy rosszat lépve lehuppant a földre, majd ott röhögött tovább.
-Uu... bocsi, elfelejtettem szólni...-habogtam, de Zoey közbeszólt.
-Mi a franc ez az arcodon?-meredt rám felvont szemöldökkel.
-Arcpakolás-mondtam, mire Alex kiterült a földön, és a lábaival a levegőben kalimpálva fetrengett a röhögéstől.
-Mi olyan vicces?-emeltem fel a hangom.
-Úgy nézel ki mint egy boszorka, akit egyszer már megettek, aztán kihánytak. Chloe, láttad te ezt tükörben?-Zoey felelt, mert Alex nem tudott megszólalni.
-Szerinted hogy tettem fel?!-forgattam meg unottan a szemem.
-Csukott szemmel-Alex fulladozva mondta, majd nagyokat lélegezve felült.
-Gonoszak vagytok, tudjátok?-mondtam. Két kisördög...
-Te meg szerencsétlen. Ne erőlködj ennyire. Nem ezért fog észrevenni-Alex most már lenyugodva, kaján mosollyal nézett a szemembe.
-Te meg miről beszélsz?
-Inkább kiről...-dünnyögte Zoey. Mintha összebeszéltek volna.
-Mi bajotok van?-néztem felváltva a két kistesómra.
-Hát én ráharaptam a nyelvemre nevetés közben...-mondta a kisöcsém cinikusan.
-Na jó, elég! Menjetek játszani, vagy tudom is én!-fordultam be a szobámba, majd bevágtam az ajtót.
Egy kis ideges téblábolás után bementem a fürdőszobába, és keserű nevetéssel lemostam azt a vackot az arcomról. Az a tipikus "nem tudom mit kezdjek magammal" érzés kerített hatalmába, ahogy nem maradt senki akivel veszekedjek. A törpék lent bámulták a tévét, szóval egyedül voltam az emeleten.
A padlón fetrengve felvágtam a lábam az ágyra, és közben a telefonom nyomkodtam. Igazából azt is untam, már csak megszokásból tekertem le a facebook posztokat, és az ismerőseimnek likeoltam mint egy robot, mikor egyszer csak megakadt a szemem valamin. Az egyik osztálytársam posztolt egy képet, amin egyértelműen látszott, hogy fotoshop, úgyhogy kissé megnyugodva nyitottam meg, hogy lássam, mit írt hozzá. A képen Ariana Grande és Harry ölelik egymást, és Ari még puszit is ad Hazza arcára.
Elolvastam a szöveget.
"Mindkettejük nagy kedvencem, aranyosak lennének együtt. Jelenleg együtt dolgoznak egy számon, úgyhogy kitudja:3. Én szurkolok nekik ;)"
A kommenteket olvasva egyre jobban lefehéredtem. Konkrétan mindenki, aki hozzászólt, szeretné, ha Ariana és Harry összejönnének. Mindenhol szivecskékbe, mosolygós fejekbe és idióta "uuuhhh" meg "awwww" szavakba botlottam, annyira, hogy már jojózott tőle a szemem. Egyre csak tekertem és tekertem a nyáladzós kommentek tömkelegén át, de közben magamat győzködtem, hogy kapcsoljam már ki ezt a szart. Mégis átolvastam az összeset, a legelsőtől az utolsóig, hátha lesznek utálkozók, vagy trollok, de egyet sem találtam. Mindenhol beléjük botlik az ember, de amikor az életben egyszer szükségem lenne rájuk, nincsenek sehol. 
- Pfff...-dobtam el a készüléket, miután végeztem. Felálltam, és a táskámat a lábammal "finoman" a sarokba küldtem, majd leviharzottam a lépcsőn. Nem volt nálam semmi. Tudtam, hogy ahova megyek, oda csak én kellek, és az indulatom, ami viszont hiánytalanul megvolt.
Sok előnye van, ha az ember egy ekkora szálloda-óriásban lakik, mint apáé. Olyan mint ha lenne egy saját kis városod. Egy saját birodalom.
Los Angelesben lakunk, de egész más hangulatú a környékünk, mint a város nagy része. Egy kis elszigetelt közösség vagyunk, és mikor reggel suliba megyek, olyan mint ha egy egészen más világba csöppennék. Szinte bármit meg tudok itt csinálni amit csak szeretnék, néhány dolgot kivéve, mint például a síelés, de eddig még sose jött még rám csak úgy spontán, hogy síelni akarok, úgyhogy nem is hiányolom.
Dühösen fogtam össze magamon a dzsekimet, és tempósan haladtam az úton. Reménykedtem, hogy egyetlen ismerős sem jön szembe, mert eszelősnek fog hinni, de sajnos ennek igen kicsi volt a valószínűsége, mert szinte az összes itt dolgozót ismerem.
A levegő csípősen hideg volt, így éreztem, hogy az arcom kipirososik.
Már egészen közel voltam az uticélomhoz. Láttam a magas oszlopokat, és a nagy hálókerítést. Közelebb érve a régi szakadást is láttam rajta, amit még én csináltam két éve, mikor apával összebalhéztunk. Igen, akkor is idejöttem levezetni az idegességem. Nem sokszor láthatnak erre, de tudják, hogy mikor jövök, akkor jobb, ha mindenki fedezékbe vonul.
Odaértem a kis épület elé. A bejárat felett két keresztbe tett teniszütő jelezte az épület rendeltetését. Az ütők mellett egészen apró betűkkel állt a pálya mottója: "Csináld magadért!"
Teljes mértékben megfogadtam ezt a picike tanácsot, hiszen önző módon kizárva mindenki más problémáit, csak azon voltam, hogy kiadhassam a dühöm.
Lassan felsétáltam a pár lépcsőfokot, és beléptem az épületbe.
-Jónapot!-köszöntem a recepciósnak, akin kívül csak egy fiatal labdaszedő fiú volt bent.
-Szia Chloe! Megint egyedül?
-Mindig egyedül jövök-nevettem el magam halkan.
-És kell segítség...-pillantott a fiúra-vagy megint a falra ütsz?
-Megint a falra. De köszi.
-Akkor jó szórakozást! Bármi kell, szólj! Ütők, labdák tudod hol vannak.
-Persze, persze, köszönöm!-mondtam, és már el is indultam a másik ajtóhoz.
Okosan volt kitalálva. A pályára csak az épületen keresztül lehet bejutni, így senki sem lóghatott be fizetés nélkül. Kivéve persze engem, hiszen én a tulajdonos lánya vagyok, nekem jár minden nap másfél óra ingyenes használat.
A labdát elgondolkodva pattogtattam. A felcsapódó salakszemcsék újra eszembe juttatták a sok itt töltött időt. A szemben lévő falra felnézve megláttam a sok régi salaknyomot, az elmúlt fájdalmaim, dühöngéseim temetőit. Az ütőt a térdeim közé szorítottam, és a hajam szoros copfba fogtam a fejem tetején. Ugrottam párat, hogy megszokjam a pályát, majd megforgattam az ütőt a kezemben. Magam elé tartottam a labdát. Nagyot sóhajtva becsuktam a szemem. Őrült villogás kezdődött az agyamban. Egy pillanat alatt visszajött két év minden egyes sérelme. Mikor kiderült számomra, hogy apa csak a rossz hírnév ellen vett magához, mikor egy nap hazaállitott Briannal az oldalán, hogy mától ő a pasim, mikor az 1D megérkezett a szállodába, mikor Zayn megtudta, hogy rokonok vagyunk... És végül mikor Harry megcsókolt a kanapén. Az volt életem egyben legjobb, és legrosszabb pillanata. Gondolkodtam, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ez ne történjen meg, de aztán rájöttem, hogy az időben visszamenni nem tudok. Csak a jövőn tudok változtatni, és azt már most el kell kezdenem.
Feldobtam a labdát magam előtt, majd nagyot koncentrálva lendítettem az ütőt. Minden izmomat megfeszítve ütöttem bele a repülő labdába, és közben erősen gondoltam Harryre, de méginkább Arianára. A labda tompa puffanással csapódott a falnak, majd onnan a földre, és elgurult jobbra. Nagyot sóhajtva indultam utána.
-Csapó kettő-dobtam fel a labdát-Igen Harry? Mindig azt csinálsz amihez kedved van?-vágtam bele izomból.
A labda nagy puffanás után engedelmesen visszapattant hozzám.
-Azt hiszed, te lehetsz egyszerre több lánnyal is?!-labda koppanása hallatszott a falon, majd újra ütöttem-Ariana Grande, mi??! Hát persze, hiszen neked jár a legszebb csaj a földön!!-az arcom kipirosodott ahogy egyre csak vágtam a falhoz az újabb labdákat-Beképzelt pöcs, elkényeztetett ficsúr, azt hiszi mindent megkaphat, amit csak akar.-a labdák egyre erősebben csapódtak a falhoz, nekem pedig a könnyeim is eleredtek az erőlködéstől.
-Miért kellet ezt?!-bőgtem el magam, de rázkódó vállal is folytattam az ütögetést-Mit tegyek, hogy visszacsinálhassam ezt egészet?-suttogtam magam elé. Nem akartam semmit jobban, mint, hogy ez az egész, ami most körülvesz, eltűnjön és visszakerüljek a keserű, de egyszerű életembe, amit eddig éltem.
-Jól vagy?-hallottam egy félénk hangot a hátam mögül.
Leejtettem az éppen feldobott labdát, és nagy lendülettel pördültem meg. A labdaszedő fiú állt mögöttem egy vödörrel a kezében, és zavartan nézett. Nem tudtam, hogy mióta áll mögöttem, de biztos, hogy többet hallott, mint amennyihez köze van.
-Aha, minden oké!-töröltem le a könnyeket az arcomról, de igazából, csak össze-vissza maszatoltam ezzel.
-Tudok segíteni valamiben?-kérdezte a fiú az arcomat fürkészve.
-Ami azt illeti igen-mondtam kis gondolkodás után-Azzal, hogy egyedül hagysz. 
-Ne haragudj, én csak segíteni akartam!-kezdett magyarázkodni a fiú, nekem meg felforrt az agyvizem, hogy nem érti amit mondok.
-Húzzál már el!-kiabáltam rá a lábammal nagyot dobbantva. 
A srác vedekezően tette fel a kezét, majd megszeppenve eloldalgott.
-Basszus-fogtam a fejem. Magamat is megleptem. Mi a franc van velem?! Ez nem én vagyok! Én tudom magam kontrollálni, nem akadok ki ártatlan emberekre, akik csak segíteni akarnak. Kétségbeesetten néztem körbe. Mi jön ezután? Megkéselek valakit, mert hozzám szól? Az erőtlen kezemből kihullott az ütő, és tompa puffanással ért földet mellettem.
Most miért nem tud valaki idejönni? Mikor az ember egyedül szeretne lenni, állandóan zaklatják, bezzeg ha társaságra van szüksége, akkor rohadtul nem akar senki arra tévedni. Ki van ez találva...

-Kopp-kopp!-mondtam halkan. Az ajtó nem volt becsukva, csak behajtva, így könnyen kinyílt a gyenge kopogásomtól. Beléptem az így keletkezett résen. A fiú éppen akkor fordult hátra, gondolom hallotta az ajtónyitás zaját.
-Szia!-cövekeltem le az ajtóban, és idegességemben a pulcsim ujját gyűrögettem.
-Labdák itt, -mutatott az egyik polcra- ütők ott -intett egy másik polc felé.
-Igazából nem labdákért jöttem. Sajnálom, hogy rád kiabáltam! Nem vagyok a legjobb hangulatban, úgyhogy ez nem neked szólt.
A fiú nagyot sóhajtott.
-Oké. Nem haragszom.
Pár másodpercnyi csend következett, és én egyik lábamról a másikra állva gondolkodtam, hogy mit mondhatnék még.
-Egyébként Chloe-nak hívnak-léptem közelebb.
-Tudom-mosolyodott el-Max!-nyújtotta a kezét.
Kezet ráztunk, majd megint kifogytunk a mondanivalóból. Néhány pillanat némaság után egyszerre nevettünk fel.
-Nyugodtan menj vissza játszani, hiszen a te időd megy!-mosolygott a fiú. 
-Figyi...-kezdtem, mert ötletem támadt, hogy tudnám kiengeszteli-nem lenne kedved játszani velem?-kérdeztem az egyik tincsemet csavargatva.
Lerakta a kezében tartott rongyot amivel eddig valószínűleg a szereket tisztogatta.
-Oké-a szája féloldalas mosolyra húzódott-Lássuk mit tudsz!
-Ne számíts arra, hogy jól játszom!-figyelmeztettem, miközben kifelé sétáltunk. 

-Lejárt az idő! Chloe!-hallottam a recepciós hangját. Igazából nem tudtam, hogy van-e valami köze a teniszhez, vagy csak egy pasi, aki bent üldögél az épületben és lerendezi a vendégeket. 
Úgy tettettem, mint ha nem hallottam volna, és újat szerváltam a kimelegedett fiúnak. A labda megint szerencsétlenül vágódott a hálóba, pont mint az előző kábé hat körben.
-Nem igaz, nem megy! Bakker, mit csinálok rosszul?-akadtam ki és elkeseredve lehuppantam a salakra.
-Ne add fel!-lépett át a hálón. Kicsit szaporán vette a levegőt, mivel az utóbbi fél órában eléggé megfuttattam a szerencsétlen lövéseimmel, amik sohasem oda mentek, ahová céloztam. 
-Állj fel!-nyújtotta a kezét. 
-Nem!-húztam fel a térdeim durcásan. 
Sajnos mint sokaknak nekem is egy tulajdonságom, hogy ha valami többször nem sikerül, akkor feladom, és többet nem is akarok róla hallani, hát még próbálkozni. Ezért félek új dolgokat kipróbálni. Egyszerűen csak félek a kudarctól. Talán nem véletlenül, hiszen mindenbe amivel mostanság próbálkoztam, beletört a bicskám. 
-Egy szerencsétlen csődtömeg vagyok-meredtem magam elé a földön ülve.
-Nem vagy az! De ha nem próbálod, akkor egészen biztos, hogy nem sikerül.
-Ha megpróbálom,akkor se...-kezdtem, de egy éles kiabálás szakított félbe.
-Chloe, lejárt az egy óra, most már jönnének mások is!
-Leszarom! -kiabáltam vissza -Majd apám fizeti a pluszt.
-Chloe, tényleg ki kell jönnünk, 17:30-ra van egy 2 órás pályabérlés-mondta Max.
-És itt vannak már?-tártam szét a karom.  
-Azt nem tudom, de...-kezdte, de közbevágtam.
-Ennyi. Amíg nem jön ide senki, és apám kifizeti a bérlést, addig senkinek nincs joga leküldeni a pályáról.
-Jó, igazad van-adta fel a fiú-Akkor gyere, segítek megtanulni szerválni!
Felálltam, és követtem.
Max a kezébe fogott egy labdát, majd felém fordult.
-Figyelj, te mindig azt rontod el, hogy túl későn ütöd meg, vagy alacsonyra dobod fel.
Bólintottam, ő pedig folytatta.
-Magasra dobd, és körülbelül mikor a teljesen feltartott ütő hegyének a magasságába kerül, akkor kicsit hátulról lendítve üsd meg-magyarázta, majd feldobta a labdát, és ütött. Mint egy pisztojgolyó, úgy süvített át a teniszlabda a háló felett, majd egy laposat pattant a túloldalon.
-Most próbáld te!-állt egy kicsit hátrébb a fiú.
-Okés...-húztam el a számat, majd a hallottakra koncentrálva dobtam fel a labdát, és vágtam bele erősen a hálóba.
-Mondtam, hogy nem megy-vontam meg a vállam.
-Menni fog, nyugi! Már így is sokkal jobb volt mint az eddigiek.
-Azok legalább átmentek néha.
-De nem voltak szabályosak. És közelebbről is ütötted őket-mondta, én pedig durcásan megvontam a vállam.-Annyi lenne, hogy ne lefelé üsd, hanem előre...
-Bocsánat, de ez a pálya nekünk van kibérelve-hallottam egy hangot a hátunk mögül. Megfordultam, és már készültem valami epéset visszaszólni, de minden szó a torkomom akadt, ahogy megláttam a hang gazdáját.
-Á, Chloe micsoda meglepetés-vigyorgott Brian azzal a sakálvigyorával, ami van neki.
Még mindig nem tudtam egy szót se szólni, csak álltam ott dermedten, mint aki pillanatragasztót nyelt.
-Nem hittem volna, hogy itt összefutok veled-folytatta lenézően, mint aki ezt már sokszor gyakorolta otthon a tükör előtt-Látszik, mennyire ribanc vagy, hogy még ezzel is összeállsz!-mutatott a mellettem álló Max-re.
-Álljunk meg! Ha nem tudnád, Max itt dolgozik és segít nekem a teniszben, ennyi!  
-Ezek szerint mégiscsak összejött a dolog a buzibandával...
-Mi közöd van hozzá?!-kiabáltam.
-Tudom, hogy nincs közöm ehhez, de...-kezdte Max, de Brian közbevágott.
-Akkor fogd be a pofád, és húzz el innen!
Max rám nézett.
-Menj, nem kell megvédeni!-legyintettem idegesen.
-De....
-Kotródj már!-emelte fel Brian a hangját.
Láttam, hogy Max szemében felizzik a düh. De sajnos nem kapcsoltam elég gyorsan. Közelebb lépett Brianhez és egy hirtelen mozdulattal az ökle az arcában landolt.
A számhoz kaptam a kezem ijedtemben. Brian hátratántorodott, de nem esett el. A kezét az orrához emelte, amiből lassan szivárogni kezdett a vér.
Néhány pillanatig feszült csend volt. Még a lélegzetem is visszatartottam. 
De ez nem tartott sokáig, Brian hirtelen ordítani kezdett.
-Ezt még nagyon megbánjátok!-ahogy kiabált, az orrából fröcsögött a vér-Nem tudom miért véded ezt a ribancot, de nagyon megbánod! Börtönben fogsz megrohadni! Te pedig Chloe, remélem elhitted, hogy tényleg jelentesz valamit azoknak a fiúknak, mert annál jobban esel majd pofára, mikor kiderül, hogy csak átbasztak. Igaz, én többet nem leszek a pasid, de le is szarom, hiszen apád már talált másokat, akiknek elég egy kis lé és összeállnak bármilyen kurvával!-az utolsó szavaknál köpött egy véreset a salakra, majd elviharzott. 
Megdöbbenten álltam, és mozdulni se tudtam. A könnyek tucatszám csorogtak le az arcomon. 
Igen, fájt, ahogy beszélt rólam, de elég időt voltam vele, ahhoz ezt teljesen megszokjam. Bántott, hogy börtönnel fenyegetett, de nem vettem komolyan, hiszen ismertem, és tudtam, hogy ezek mind csak szavak.
De nem ezek voltak, amik miatt sírni kezdtem.
Tudtam, hogy Brian egy undorító féreg, akinek egy percig sem szabad adni a véleményére, de azt is tudtam, hogy túl primitív ahhoz, hogy csak úgy kitaláljon egy elméletet.
Nem akartam hinni a szavainak, de a gondolat, hogy a fiúk csak kihasználhatnak, befészkelt az agyamba és nem hagyott nyugodni többé...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése