2014. november 30., vasárnap

23. A look at the mirror...


Sziasztok,
Ma csak egy elég rövidke résszel jövünk. Mind a ketten imádjuk ezt a történetet, és szeretnénk, ha veletek is meg tudnánk szerettetni, de sajnos nagyon úgy tűnik, hogy ez is csak egy egyszerű fanfiction a sok közül, és semmi különleges nincs benne.
Bocsánat, hogy minden rész elején nyavajgunk a kevés olvasó miatt, de minden az érdeklődés csökkenését mutatja. Csak azt nem tudjuk, miért... Azt is nyugodtan megirhatjátok, ha nem tetszik, bírjuk a kritikát ;)
Jó olvasás!

Chloe Rivers:
Egyik kezemben a vásárolt ruhát tartalmazó szatyrot szorongattam, a másikkal pedig lazán betaszítottam a bejárati ajtót. Odabent csend volt, és sötétség. Automatikusan elkezdtem kibogozni a cipőfűzőmet, de sötétben ez nehezebbnek bizonyult, mint azt gondoltam. Egy kis szenvedés után végre lerúgtam a másik cipőmet is, majd beléptem az előszobából a nappaliba.
Sötétben tapogatózva indultam fel a lépcsőn, majd a kezem a falon végighúzva megkerestem a szobám ajtaját. Felkapcsoltam a villanyt, majd vártam, hogy hozzászokjon a szemem a hirtelen erős fényhez.
Kimerülten dőltem le az ágyra. A telefonom zizegni kezdett, mert automatikusan csatlakozott a wifire, és most kaptam meg az üzeneteket. A boltban kikapcsoltam a netem, hogy ne zavarjon senki, és lám megérte. Nem foglalkoztam vele. Nekem annyira mindegy volt, hogy ki irogat, ki kér megint házit, vagy ki unatkozik annyira, hogy már nincs más ötlete,  mint hogy velem beszéljen.
Kimentem a fürdőbe, hogy kezet, meg arcot mossak. Zenét akartam volna hallgatni, de a kicsik már aludtak, és nem akartam őket felébreszteni. Az éjjeli szekrényen álló órára pillantva kissé meglepődtem. Nem lehet, hogy már fél tizenkettő van!
A telefonom az ágyon megint rezzent egyet. Akkor jutott eszembe, hogy Mika is írhatott, ami viszont fontos is lehet, így kezembe vettem a készüléket, majd elkezdtem átfutni az üzeneteket. Tényleg írt Mika:
"Akkor jössz holnap?"
Halványan elmosolyodtam, azon, hogy mennyire parázik,  majd gyorsan visszaírtam, hogy persze.
Már léptem volna ki, mikor megütötte a szemem egy felugró üzenet Harry nevével.
"Beszélhetnénk?"
Nem nyitottam meg. Hezitáltam, hogy mit tegyek. Közben magamban dühöngtem. Mi az, hogy "beszélhetnénk?"?! Köszönni nem szokás, vagy valami?! Ja persze az ilyen sztárok már mindent megtehetnek, ez csak a legkevesebb jelentéktelen dolog. Én is csak azért kaptam fel a vizet rajta, mert valamit kellett a fiúban találnom, amit szidhatok, kritizálhatok.
Végül győzött a kíváncsiságom, és válaszoltam.
"Oké"-írtam, majd lezártam a telefont, és a legközelebbi párnát hozzávágtam a falhoz. Az nagyot puffant a falon, majd leesett a földre. Összeszorítottam a szemem, majd hátra dőltem az ágyon...
Rezzenést hallottam, amitől a szemeim azonnal kipattantak és ijedtemben ugrottam egyet. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, majd lassan minden beugrott. Kétségbeesetten konstatáltam, hogy elszundítottam az ágyon fekve. Gyorsan a kezembe vettem a telefont. 00:06-olvastam le az időt. Gyorsan feloldottam a telefont, és megnyitottam Harry üzijit. Ahogy olvastam, úgy görbült le egyre jobban a szám.
"Figyelj, nagyon sajnálom, ami történt. Sajnálom, hogy elrontottam a randitokat Niallel. Sajnálom, hogy megbántottalak, nem egyszer, és végül sajnálom, hogy megcsókoltalak, kérdezés nélkül. Nem tudtam magam kontrollálni, egyszerűen kicsúszott, mint egy keresetlen szó. Ha visszacsinálhatnám, hidd el, megtenném. És lehetnénk még mindig barátok...."
Ezután már nem írt. Biztos voltam benne, hogy nagyon csalódott, de most még túl álmos voltam ahhoz, hogy valami értelmes választ kifacsarjak magamból, gondoltam alszom rá egyet.
Nem emlékszem, hogy mikor és hogyan aludtam el, de ezt már nem is tudom meg soha.
Reggel a telefonom hangja ébresztett. Nem volt erőm kinyitni a szemem, így csukott szemmel próbáltam megkaparintani a rezgő mobilt. Vaksin tapogattam az éjjeli szekrényen, de csak nem akart a kezembe akadni. Végül mégis erőt vettem magamon, és feltornáztam magam ülő helyzetbe, és felvettem a telefont.
- Szia Chloe!- hallatszódott El hangja, és bár nem láttam biztos voltam benne hogy mosolyog.
- Szia!- köszöntem én is, és a telefont megtámasztottam a vállammal.
- Csak azért hívlak, hogy még véletlenül se felejtsd el megmondani Mikának, hogy milyen színű ruhád lesz. Fontos hogy legalább a nyakkendőjével hozzád öltözzön!- mondta, én pedig elnevettem magam. A vásárlás óta legalább nyolcszor figyelmeztetett, és a vicces ,hogy még így is majdnem elfelejtettem.
-Okés-bólogattam bágyadtan mosolyogva.
-Ugye nem keltettelek fel?
-Á, dehogy!-ásítottam.
-Ne haragudj! De nem akartam, hogy kimenjen a fejedből... Áú Louis!-emelte fel a hangját.
-Mit csinált?-kuncogtam.
-Itt alszik, és hozzám vágott egy párnát, hogy maradjak csendben-mondta, és hallottam a háttérből Louis álmos nyögését.
-Chloeval beszélek-mondta Eleanor, Louishoz intézve a szavait.
-Hangosítsd ki!-hallottam a háttérből a kissé felélénkült fiút.
-Pillanat-sóhajtott El, majd  Louis hadoválása mostmár normál hangerővel hallatszott.
-Chloe, gyere át! El gonosz, nem hagy aludni. Jujj, tudsz muffint sütni, úgy ennék egyet?...
-Neked is szia, Louis!-nevettem fel.
-Hali!
-Lou, édes szerintem hagyd Chloet!-mondta El, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Nem zavar -legyintettem.
A telefonból nagy nevetés hallatszott.
-Engedj el, nem kapok levegőt -vihogott El.-Na szia, Chloe, szerintem leteszem, mert Lou megfojt.
-Szia Chloeeee-hallottam az említett hangját, majd én is elköszöntem.
-Sziasztok-nyomtam ki.
Gyorsan megnyitottam a messengert, hogy végre szóljak Mikának, hogy milyen a ruhám. Lassan be is töltöttek az üzenetek. Meglepődtem, mert az első helyen Harry neve állt. Írt reggel:
"Oké. Elfogadom, azt csinálsz, amit akarsz. Hagyhatsz figyelmen kívül, nem zavar. Azt mondod, én hiszem azt, hogy bármit megtehetek, de vedd már észre magad! Nem én vagyok a hisztis hercegnő, aki nem fogadja el, hogy az emberek igenis hibáznak. Még te is, Miss Tökély! Én mindent megpróbáltam, de ha neked ez sem elég akkor cseszd meg!"
Mondanom se kell, ez "feldobta" a napom. Becsületemre legyen mondva, nem sírtam rajta. Van az a fájdalom, amin már egyszerűen nem tudunk sírni. Egy ponton túl már egyszerűen észre se vesszük, hogy a szívünk megint összetört. Én ekkor lendültem át ezen a ponton...
Álltam a tükör előtt, és mereven bámultam előre.
Ez nem én vagyok. Ez nem lehetek én. Én mindig erős tudtam maradni, hiszen két teljes évig én tartottam el magam, és a kistesóimat. Nem törhetek össze egyetlen ember miatt.
De talán Harrynek igaza van. Én vagyok a hibás mindenért. Elszúrtam, mert nem akartam utólag csalódni. És igen, megváltoztam, mert a világ is változott. Valahogy meg kell védenem magam! Nekem nem olyan könnyű az életem, mint azt ő gondolja. Nem is ismer.
A kérdés csak az, hogy vajon én ismerem-e ömagamat....
Álltam a tükör előtt, és csak néztem ki magamból. Az agyam nem akart működésbe lépni, nem akart levenni semmi terhet a vállamról azzal, hogy engedi másra kenni a problémáim. Annyiszor tettem már ezt, most mégsem ment. 
Álltam a tükör előtt, és a könnyek folytak le az arcomon. Nem azért sírtam ahogy mondta, nem is azért mert Ő mondta. Azért sírtam mert valahol igaza volt. Nem ismer, és mégis belém szúrta a tőrjét, de még az elején. Amikor Arianával volt én úgy éreztem folytogatnak, szúrkálnak késekkel. Most pedig megforgatta bennem. Erős falat húztam magam köré, hogy ne bántsanak meg, hogy ne örüljenek ha összetörök. Ők megtalálták hogyan jussanak be mögé. Mind az öten. Először kopogtak, majd dörömböltek, és miután még úgy sem akartam kinyitni az ajtót, elkezdték lebontani a falaimat, egészen addig amíg át tudtak mászni rajta. Ez egyben megnyugtatott, mert azt hittem ledönthetetlen a védőburkom és végleg egyedül maradok, de egyben el is keserített, mert amire azt hittem ledönthetetlen, amire azt hittem megbonthatatlan mert teljes erőmből építettem, az sem volt elég semmire. Sajnos azzal hogy leszedték a köveket, nem csak ők jöhettek be, mindenkinek megnyíltam egy kicsit. Bár sosem gondoltam volna, hogy belülről ér majd a támadás az élet ismét nevetséges játékot űzött velem. 
Álltam a tükör előtt, és a rideg valóság kerített hatalmába. A fiúk is el fognak jönni a vacsorára, valahogy éreztem. A lányoknak azt mondtam Mika úgy visz el mint egy barátot, de ez közel sincs így. Rég nem hazudtam senkinek, ezt is a fiúk érték el, és már kezdtem elfelejteni milyen érzés látni a csalódást az áldozatok szemében. De ez eddig nem érdekelt. Nem érdekelt kit bántottam meg, kivéve ha a családomról volt szó, nem érdekelt mert biztos voltam benne hogy ők is szemrebbenés nélkül megtették volna velem is ugyan ezt. Most már nem vagyok benne biztos. Most már nem hiszem hogy mindenkit a rossz szándék vezényel. Mégis hazudtam. Ráadásul olyan személyeknek akik jelentenek számomra valamit. Lelki szemeim előtt láttam Zayn megbántott barna szempárját amikor bejelenti Mika hogy én vagyok a barátnője, mert könyörgött hogy engedjem közel magamhoz, beszéljek vele, bízzak benne. Azt mondtam neki hogy megteszem... Lehet mégsem hagytam abba a hazudozást, de ez egy kicsit más volt mert csak meg akartam nyugtatni. Láttam ahogy undorral elfordítja a fejét, többé nem kiváncsi rám. Elindul kifelé, karon fogja Perriet, aki egy utolsó szomorú pillantást vet rám és követi a jegyesét. Éreztem magamon Liam és Louis tekintetét. Ők is azt hitték beengedtem őket. Minden okom meg lett volna rá, Liam már a legelső pillanattól segített és Louis is mindig feldobta a napom. Ők is hátat fordítanak. El szeme könnyes , és Louis a kezét szorítva hagyja el a termet. Azt hitte ő a legjobb barátnőm. Én is azt hittem... De a barátnők nem hazudnak egymásnak, ő nálam jobbat érdemel. Soph rám sem néz úgy indul a barátja után, aki udvariasan bevárja őt. Megbántottam. Ő is azt hitte jelent nekem annyit hogy elmondom az ilyet. Niall és Harry maradtak. Egymás mellett állnak és le vannak fagyva. Niall szemébe nézek, de ő nem nézett rám. Majd végül felemeli a tekintetét, és azt kívánom, bárcsak ne tette volna. A csalódás, a fájdalom és a megbántottság mind kiolvasható a zaklatott kék szemeiből. Játszottam vele, legalábbis ő ezt hiszi, pedig ez nem teljesen igaz. Meg akar szólalni, de nem tud. Egy könnycsepp csordul ki a szeméből, én pedig azt hiszem, nem kapok levegőt. A szemével beszél, de így is égetnek a ki nem mondott szavai. "Azt hittem te vagy a hercegnőm... Tévedtem". Majd megfordul. Nem néz hátra, szinte kirohant a teremből. Harry marad egyedül, a vakuk villognak, de én csak őt néztem. Közelebb jön. Pár lépésre megáll tőlem, és halványan elmosolyodik. Nem kárörvendően, talán inkább szomorúan. Reményveszetten. Felemeli a kezét, azt hiszem pofon vág. Megérdemelném. De nem teszi.Az arcomról töröl le egy könnycseppet, amit nem is vettem észre hogy kigördült. Ahol az ujja az arcomhoz ért, a bőröm égni kezd. "Sajnálom" mondom a sírástól meg-megakadva. Tényleg sajnálom. Ezt most tényleg, tiszta szívből. Lemondóan megrázza a fejét. "Mind tudtuk hogy ez fog történni... Csak idő kérdése volt. Chloe, a saját boldogságod útjába állsz... Te... Nem más!" A keze erejétvesztetten esik le a teste mellé. Nem néz többet rám. Kihúzott háttal elsétál, mégis van a járásában valami. Valami fájdalom... 
Már nem álltam a tükör előtt. Már a földön összegubózva zokogtam. Egyszer! Egyszer döntöttem el, hogy felállok, kinyitom a kapuimat és boldog leszek. Egyszer, és akkor is elszúrtam! Igaza volt "Harrynek". ÉN rontom el a Saját életem...

2 megjegyzés:

  1. Nagyon klassz a rész, már várom a következőt ;)
    Egy "Törzsvendég"

    VálaszTörlés
  2. Köszönjük szépen!!!!:)
    Az a "törzsvendég" szó feldobta a napunk:)<3

    VálaszTörlés