2015. január 18., vasárnap

29. They deserve to know...





Niall kinyitotta az ajtót, és maga elé engedett, majd ő is belépett és gondosan becsukta mögöttünk. Kényelmetlenül ültem az ágy szélére. Idegességemben az ujjaim tördeltem. A tekintettemmel a padló repedését pásztáztam, ami egészen az ágy lábától a legközelebbi falig tartott. Vajon hogy lehet, hogy egy éppen csak most nyitott szállodában ilyen rosszak a körülmények?-a gondolataim akaratlanul is e körül forogtak. Vagy a fiúk csinálták?
Niall leült mellém, és a fejét oldalra fordítva mélyen a szemembe nézett. Tekintete szó szerint égetett, így el kellett nézzek máshová. Nem tudtam a szemébe nézni...
-Ez kínos-mondtam halkan a térdemre meredve.
-Nem kicsit. Chloe nem is tudom hol kezdjem...-támasztotta meg az állát az öklén.
A lélegzetem is visszatartottam, hogy ne zavarja a csendet.
A szomszéd szobából halk vita szűrődött át. 
-Elmondod nekik?-kérdeztem óvatosan, egy pillanatra a fiú tekintetét keresve, majd elkaptam a fejem, és ismét lenéztem.
Nagy sóhaj, majd Niall megvonta a vállát.
-Nem tudom. Először is nem értem miért nem mondtad TE el?!
-Bonyolult...-kicsit hátrébb csúsztam az ágyon.
-Azért próbáld csak meg elmagyarázni! Chloe, bonyolultabb vagy mint gondoltam. Már azt hittem, kezdelek megérteni, mikor jössz ezzel az egésszel, amit elfogadtam, erre kiderül, hogy nem is igaz! Ha nem rólad lenne szó, azt hinném, ez csak egy vicc.
Beharaptam a számat. Hát igen, néha én se értem magam...
A nyakam védekezően behúztam, de néma maradtam. Éreztem, egyre kínosabb, és egyre mélyebbre süllyedek Niall szemében, de egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék.
-Chloe te mit szeretnél, elmondjam nekik?
-Nem...-a hangom rekedt volt, megköszörültem a torkom -nem tudom. Így is úgy is csak csalódtok bennem-csúszott ki a számon akaratlanul is, amire gondoltam.
Láttam, a fiú beszédre nyitja a száját, majd azzal a lendülettel becsukja, és inkább csöndben marad. Biztos megszokásból tiltakozni akart rögtön, aztán rájött, igazam van.
Néhány perc csend után a fiú rám nézett és megszólalt.
-Na jó, figyelj! Nézzük, úgy, mintha nem veled történt volna az egész.-kínosan elnevettem magam, Niall pedig folytatta -Képzeld azt, hogy olvasol egy könyvet, vagy nézel egy filmet, és főszereplő kerül ilyen szituációba.
Én mint főszereplő... az ajkamba haraptam, és tovább figyeltem a beszélő fiúra.
-Mit akarnál, mit tegyen?
-Nem tudom...
-De, de, de. Csak gondolkozz! Egy film. Mi kell a Happy End-hez?
-Összejövök álmaim pasijával, anyám feltámad, apám megjavul, az legjobb barátaim meg abbahagyják a dühöngést és boldogan élünk míg meg nem halunk-gúnyosan és unottan soroltam a happy end általános összetevőit.
-Chloe, kérlek gondolkozz komolyan. Ez nem miattam van, hanem miattad. Én csak szeretnélek kicsit jobban megértetni.
-Oké. És mik a lehetőségek? Mit tehetünk?
-Vagy elmondom vagy nem.
-De ha nem mondod el, kérdezni fogják, mi volt, és ki kell találnunk valami jó hazugságot.
-Szeretnél még hazudni nekik?
Lesütöttem a szemem.
-Oké -kezdte a fiú, mivel én nem válaszoltam -Nézzük mi történik, ha elmondom.
-Mindenki megharagszik, hogy nem mondtam eddig el. És akaratlanul is tovább adják. Hogy is  van ez a mondás a titokról. Egyben tágas, kettőben szoros, háromban már nem fér el... Vagy valami ilyesmi. És ezt a titkot nem ketten tudják.
-Kinek mondtad el?
Megvontam a vállam. Most már mindegy, akár el is mondhatom neki.
Nyitottam is számat, mikor az ajtó kicsapódott és Louis idegesen vágódott le mellém az ágyra.
-Mondd el nekik!- ejtette a kézfejét az ölébe.
Niall szemei kikerekedtek.
-Mi van? Ez most komoly?
-Igen, Niall tedd magad túl rajta-intette le Louis hanyagul, majd ismét felém fordult.
-Chloe, tényleg elmondtad Louisnak nekem meg nem?-Niall meg se hallotta Lout, folytatta.
-Nehogy már ezen besértődj!-nevetett fel kínosan a fiú. Kezdtem úgy érezni, hogy én már nem is kellek oda, elvannak ketten is.
-Már ne haragudj, de nem te jöttél vele majdnem össze!-a szőke egyre inkább felemelte a hangját.
-Ne mondd, hogy olyan sokat jelentett neked, magadtól eszedbe se jutott volna elhívni.
A levegő a torkomon akadt és a szobában megfagyott a levegő. 
Louis ösztönösen kapta a kezét a szája elé, Niall pedig idegesen pillantott ide-oda. A titkolózás jelei, és ehhez nem kell semmilyen bűnügyi nyomozónak lenni. 
-Mi?-kisöpörtem a szemem elé hulló hajtincseket, és felváltva néztem a két fiúra. Nem hittem a füleimnek. Mindenképpen el akartam hinni, hogy csak rosszul hallottam, de az agyam keserű játékot játszott velem. Bármennyire igyekeztem másképp értelmezni, a fejemben újra és újra elhangzott a mondat. 'Magadtól eszedbe se jutott volna elhívni.' Ez az az érzés amitől mindig is tartottam, amitől mindig meg akartam szabadulni, elbújni előle. Ez az érzés rosszabb mint amikor attól tartok hogy lecseréltek valakire, hogy elfelejtenek. Amikor a tudat, miszerint valaki nem akart veled lenni, de mégis ott volt, hogy valamilyen szinten kihasználtak, megaláztak, késként szúródik beléd, ott nincs menekvés. Olyankor semmi mást nem érzelem, nincs fájdalom, hogy becsaptak, nincs öröm, hogy végül is jól szórakoztatok, csak a megalázottság. Az hogy ott volt a szemed előtt, szinte ki szúrta azt és te mégis bedőltél neki. A számra egy keserű mosoly költözött. Én sajnos teljességgel tisztában vagyok, hogy ez az érzés mire képes, hogy mekkora sebeket tud okozni benned... Volt időm megtapasztalni. 

-Ismered Louist -legyintett Niall- zakkant. Főleg ha ideges.- Louis elhúzta a száját, majd bólintott egy aprót.
-Bocs. Csak elegem van, hogy odalent mindenki vitatkozik, hogy Chloe miért nem mondja el, itt meg Niall akar kinyírni, mert előbb tudtam, mint ő. Chloe, tisztázd már ezt az egészet. Ígérem, beszélek majd velük, és meg fogják érteni, csak fontos, hogy ezt tőled hallják.- megpróbáltam elhinni amit mond, de tudtam hogy ez egy hosszú és szenvedésekkel teli út lesz. Ha a kétely egyetlen egy kis magját is elültetik benned, abból egy óriási gyilkos növény fog kinőni az észrevételed nélkül. És ha ez a mag egy olyan megtépázott és szinte már lyukacsos szívbe kerül be mint az enyém, a növény még erősebb lesz, és idővel felemészt. Megráztam a fejem. Most nem szabad erre gondolnom, ráérek még ezzel foglalkozni. Jelenleg a Mika téma, és az hogy hogy jutottunk el ide fontosabb. 
Csak ültem, és néztem magam elé. Ebben én nagyon jó voltam, csupa jóakaratból galibát okozni, aztán nem tudni, hogyan másszak ki belőle. Akkor sem, ha az orrom alá dugják, arcomba nyomják a megoldást. Egyszerűen féltem dönteni, mert bármit döntök, vesztek vele. Nem tudom miért, de nincs olyan döntés, ami mindenkinek jó lenne. Azt mondják, aki nem csinál semmit, az nem is hibázik... De azt is, hogy csak úgy érhetsz el valamit, ha teszel érte. Ember legyen a talpán, aki nem szorul be e két lehetőség közé. Vagy talán csak sodródnom kellene mint eddig? Csak hagyni, hogy a napok magukkal vigyenek, a hátukon cipeljenek? Mikor a legjobb barátnőm még anno elköltözött Közép-Európába, tudtam, hogy nekem már csak hamis barátok maradtak, így sosem aggódtam, hogy elvesztek valakit. Nem volt kit... 
Persze jól éreztem magam, szórakoztam, de sosem bíztam meg senkiben. Tudom, nehéz, de meg lehet szokni...
-Tegyétek, amit jónak láttok-mondtam végül erőtlenül, és hátradőltem az ágyon. 
A két fiú összenézett. Louis megvonta a vállát, majd Niall arcát fürkészte. A szőke fiú láthatóan törte a fejét.
-Chloe, én nem fogom elmondani nekik -kezdte végül -Vagy tőled hallják, vagy senkitől.
-Vagy tőlem-mondta Louis, és elvigyorodott. Mindketten szúrósan meredtünk rá, mire védekezően tette fel a kezét.
-Chloe, tudom, hogy fogsz dönteni. Ez csak vicc volt.
-Akkor mondjad, nagyokos!-Niall kicsire húzta össze a szemeit, úgy nézett Loura.
-El akarja mondani. És el is mondta volna, ha azt látná, hogy bízunk benne, és ő is bízhat bennünk. Szerinted azok után, hogy így reagáltunk arra, hogy barátja lett, bármit is el fog mondani? Szemetek voltunk, sőt még most is azok vagyunk. És önzők ahhoz, hogy bele gondoljunk Chloe helyzetébe.
Csendben figyeltem a magyarázó fiút, aki láthatóan megértette a helyzetemet. Ugyan magamban sem mondtam ezt még így ki konkrétan, de igaza volt. Minden egyes mondata olyan igaz volt, hogy akár az én számból is elhangozhatott volna. Persze csak ha meg mertem volna szólalni. 
Ahogy befejezte, rám nézett. Tekintete csupa kérdés volt.
Csak bólintottam, majd nyeltem egyet, hogy a gombóc lemenjen a torkomból.
Louis felállt, és kiment a szobából. Gondosan behajtotta maga mögött az ajtót, így ketten maradtunk Niallal. Az arcát fürkésztem, de ő nem nézett rám, csak meredt maga elé. Sokáig gondolkoztam, mit mondjak, és közben igyekeztem a lenti halk beszélgetés foszlányait elkapni, kevés sikerrel. Végül, mikor Louis már nagyjából öt perce lement, Niall megtörte a csendet.
-Bonyolult vagy, tudod?-dünnyögte, a fejét elgondolkodva ingatva.
-Hát... Ne haragudj! Azt hiszem, meg kell szokj ilyennek, ha a barátaim között szeretnél maradni.
-Figyelj, akkor nincs is semmi közted és Mika között?-már régóta rájött, de úgy látszik, most sikerült teljesen megemésztenie.
-Abszolút. Csak barátok vagyunk!
Halk sípoló hangot hallottam, ahogy egy sóhaj szűrődött ki a fiú fogai között. A gombócom újra a torkomba költözött, ahogy eszembe jutott, mi lehetett a sóhaj oka. Nincs barátom, és nem is olyan rég még a szőkével mentünk randira. Már ha azt lehet úgy nevezni...
A fejemben egyre jobban összekuszálódtak a gondolatok, mikor Louis magas hangját hallottam odalentről.
-Chloe! Gyere le, előkészítettem a terepet!
Ezek szerint beszélt a fiúkkal.
Lassan, és bizonytalanul álltam fel, és sétáltam az ajtóhoz. Az kezem a kilincsen volt, de a remegéstől nem tudtam lenyomni. Csak szemeztem a fémdarabbal, szuggeráltam, hogy nyomódjon le, de meg sem mozdult. Éppen dühösen hagytam volna az egészet a fenébe, amikor megéreztem rajta Niall ujjait. 
-Majd én-súgta, majd az ujjaim gyengéden letolva a kilincsről, kinyitotta az ajtót.

Ahogy leértünk, mindenki felnézett, Harry még egy halvány mosolyt is küldött felém.
-Na mesélj, babám!-huppant le Louis is a barátnője mellé. Valamiért ezt nem találtam viccesnek, viszont azon csodálkoztam, hogy El ott van. Most már kicsit féltem is. Tudtam, hogy ő fog bennem legnagyobbat csalódni, hiszen megbízott bennem, támogatott. Én meg... Hát nem pont minta barátnőként viselkedtem. 
Zavartan ültem le én is, majd lassan belekezdtem a magyarázkodásba. Addig nem mozdultam el, amíg a mondandóm végére nem értem, csak az arcokat fürkésztem. Beszéltem, minden részletet kiadva magamból, a 'ha már lúd, legyen kövér' alapelven és fel sem tűnt hogy védekező állásból meséltem végig. Minden döntésemet megmagyaráztam, szinte indokokat gyártottam avégett, hogy semmiképpen se ítéljenek el. A kezemmel hadonásztam, a hangom néha el-el csuklott, de nem adtam fel. Végig a szemükbe néztem egy apró jelet kutatván, miszerint megértik a döntésem. Nem akartam elveszíteni őket, most tűnt fel mennyire is a szívemhez nőttek, ezért szinte kétségbeesett magyarázkodásnak tűnt minden amit mondtam. Pedig ha jobban belegondolok, ezen nem volt mit megmagyarázni. Én cselekedtem úgy, a saját döntésem volt, de mégis megerősítést vártam tőlük, miszerint jól cselekedtem. 

Ahogy elhallgattam, körbenéztem.
-Huh...-nevetett hitetlenül Zayn. Zavartan pislogtam rájuk, nem értettem mi történt, hogy másképp reagáltak. Nem tudom, mit mondott nekik Louis, de biztos, hogy segített, mert senki nem kezdett kiakadni, senki nem zúdított rám szidás áradatot.
Harry egy furcsa mosollyal az arcán nézett körbe.
-Hihetetlen vagy, Chloe! Hihetetlen!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése