31. Second Chance

Sziasztok,

Tegnap volt Január 7.-e, és ezzel hivatalosan is el kezdődött az On The Road Again turnéjuk a fiúknak.(Ez a kép az első koncertjükről van, Sydney-ből). Reméljük minél többen el tudtok jutni egy koncertre, és jól fogjátok érezni magatokat.

A kommenteknek nagyon örülnénk, jobban meghozná a kedvünk az íráshoz... Jó olvasást!:)

Chloe Rivers:

Mosolyogva sétáltam hazafelé az iskolából, immár az utolsó irataim közül az egyiket a kezembe tartva. Megcsináltam! A mosoly az arcomról letörölhetetlen volt és igyekeztem nem minden embernek a képébe vigyorogni. Múlt héten volt az utolsó írásbeli érettségim és büszkén mondhatom, hogy minden úgy sikerült ahogy terveztem. Biztos vagyok benne hogy jó jegyekkel mentem át. A fél fülemben a fülhallgatóból üvöltött a zene, a másikkal pedig a kocsikat, embereket, madarakat hallgattam. Mosolyogva forgolódtam a járdán mint egy őrült, de nem érdekelt ha megnéztek maguknak az emberek. Belém költözött a szabadság érzése. Többet nem kellett az iskola padban görnyedjek, nem volt több unalmas történelem óra, a tesik alatt nem kellett többé sérülést színlelnem és minden színesebbnek látszott. A madarak hangosabban csicseregtek, a májusi levegő frissebb volt mint valaha, sőt még az ideges autósok középső ujjait is kedvesebbnek éreztem, amikor véletlenül leléptem az úttestre. Nem kellett többet rossz jegyeken izguljak, nem volt több éjjelbe nyúló tanulás és nem kellett jópofizzak a velem együtt szenvedő diákokkal. Egyszerűen vége volt. Vége! Már csak a diploma osztó ünnepség lesz és a végzős bál. De addig még van egy kis idő, nem kell izguljak. 

Mindig azt hittem, hogy amikor elballagok hiányozni fog még a legutáltabb tanár is, hiszen mindenki ezt mondogatta. Nincsen több hülyéskedés a haverokkal órák alatt, nincsen több vihogás a barátnőkkel, nincsen javító dolgozat, csak te és a nagybetűs ÉLET. Most mégis itt álltam egy park közepén, ahol a fű már büntethetően zöld és hiába vártam a keserű érzést nem jött. Ha Londonban maradtam volna, ott végzek biztos bennem lenne a hiány, de itt nincs. Nem volt mihez kötődjek, nem voltak nagyon barátaim, a tanárokkal nem lettem puszipajtás a tanulással nem volt problémám, hiszen nem volt mi elterelje róla a figyelmem. Mindig úgy fogtam fel, hogy ez csak egy ideiglenes hely, hogy csak erőt gyűjtök, hogy majd innen rugaszkodok el és majd ott élek ahol akarok, azt csinálok amit akarok. Nem akartam emlékeket gyűjteni, nem olyanokat amik megváltoztatnának és egy megfoghatatlan módon ide kötnének. Nekem nem ez az otthonom. Én Londonból jövök, oda tartozom, azt akarom ha valaki azt mondja "otthon", nekem az a ház ugorjon be, ahol anyával éltem. Nincs szükségem Los Angeles hangzavarjára, poros utcáira és erre a gazdag nyüzsgésre, én Londonból jövök és ezt nem akarom elrejteni. 

- Because I'm happy...- kezdtem el nevetve énekelni a fülembe megszólaló slágert. Mintha a telefonom megérezte volna épp mire vágyom, a hangulatomat legjobban tükröző dalt indította el. Az eddig viszonylag csendes parkban a hangom tisztán és élesen hallatszódott. A két öreg néni felnézett a padról amin éppen ültek és egy halvány mosollyal jutalmaztak meg. -Clap along if you feel like a room without a roof- egyre hangosabban énekeltem. A parkon egy öltönyös férfi suhant át, az aktatáskájával és éppen telefonon beszélt. Már a megjelenéséből sugárzott, hogy ő bizony valamilyen nagy ember, és hogy bebizonyítsa az elméletem, miszerint neki bizony fontos dolga van és nem ért egyet az elfecsérelt időmmel, egy elég csúnya nézést küldött felém. Csak nevetve megráztam a vállam, majd hogy még jobban megmutassam neki, hogy nekem bizony ez így jól esik, már szinte ordibálva folytattam a dalt. -Because I'm happy... Clap along if you feel like happiness is the truth- nevetve forgolódtam, majd leguggoltam egy kislányhoz akit megzavarhattam a játékában, hiszen felém sétált. Csodálkozva, mégis mosolyogva vettem tudomásul, hogy azért jött hogy velem énekeljen. -Clap along if you feel like happiness is the truth... Because I'm happy.... Clap along if you know what happiness is to you....Because I'm happy....Clap along if you feel like that's what you wanna do- ketten hangoskodtunk a parkban, majd mikor véget ért a szám, nyomtam egy puszit a homlokára és elindultam most már tényleg a hotel felé. 

Nem igazán értettem ezt a felhőtlen jókedvemet, de valami leírhatatlan érzés volt. Annyi év lelki bezártság, bonyolult problémák és megmászhatatlannak tűnő akadályok után olyan volt, mintha szárnyra keltem volna. A mosoly az arcomról levakarhatatlan volt és szinte már retardáltnak éreztem magam a sok érzelem mentes üzletember mellett. Egy forgalmas járdán mentem éppen, amikor szemből biciklisek hangját hallottam meg, ahogy utat kérnek a hömpölygő tömegben. Nehezen ment nekik, minden ember sietett, mindenkit csak a maga dolga érdekelt, telefonok a füleken és oda hadartak, esetleg egy-egy anyuka rángatta a kezét a gyerekének, azt hajtogatva, hogy "el fogunk késni" vagy, hogy "kapkodd a lábad, nem érünk rá egész nap".  Nekem nem volt sürgős dolgom, nem siettem sehova, úgyhogy inkább lehúzódtam egy supermarket falához. Kitekertem a kezemben levő papírt, és elkezdtem tanulmányozni. Annyi állt rajta, hogy sikeresen elvégeztem az iskolát, és alatta ott volt minden tanár aláírása aki valaha is tanított engem. A testnevelés tanárom nevénél akaratlanul is elnevettem magam. Ott voltam amikor aláírták a lapot, és a képet jó mélyen el is raktároztam. Amikor a "kedvenc" tanáromhoz került a lapom, egy elképesztő nagy grimasszá változott az arca, és úgy írta alá, mintha csak élete legnagyobb hibáját követné el éppen. Belegondolva kicsit sajnálom az ott maradt gyerekeket, ugyanis most hogy én elballagtam, új áldozatot fog becserkészni. Eddig szinte az összes utálata rám irányult, és most, hogy én nem leszek új embert/embereket kell keressen.

Az osztályfőnököm aláírása volt a legelső az összes közül, és a kezem akaratlanul is végig simított rajta. Talán mégis lesz egy-két dolog amit hiányolni fogok. Az osztályfőnökömet leginkább egy nagyon modern nagymamához tudnám hasonlítani. Ha jól tudom egy-két  év múlva nyugdíjba vonul, így mi voltunk az utolsó osztálya. Mindig mindannyiunkkal kedves volt, de mégis mindig elmondta a véleményét ha éppen szükség volt rá... vagy akkor is ha nem. A cigi és a drogok ellen teljes mellszélességgel kiállt és nem egyszer tartott szívbemarkoló kiselőadást a káros hatásukról, ezzel megpróbálva bűntudatot juttatni a fiúk fejébe. Ha jól emlékszem egy rokona halt meg túladagolásban, ezért is vette annyira komolyan a témát. Senkivel nem kivételezett, nem voltak kedvencei, mindenkit ugyan annyira szeretett. Mellettem is mindig kiállt, és tudom, nagyon sok szerepe van abban, hogy a tesi tanárom végül megadta az elégségest. Bizton állíthatom, hogy ő volt számomra a legnagyobb pozitívum az egész iskolába. 

A többi aláírást nézve, minden kicsi és nagy emlék eszembe jutott. Hány kiváló és hány rosszabb dolgozat mellett állt ott egy-egy aláírás. Hányszor szóltam bele unottan az órájukba, hányszor néztek rám segély kérően néhány idióta hozzászólás után az osztálytársaimtól, valamint hányszor borítottam ki esetleg nevettettem meg őket egy-egy halálos unalmamban megfogalmazott viccel. De azok az emlékek is elárasztották a fejem, amikor éppen érdekes témáról volt szó, amikor a II. világháborút tanultuk, vagy amikor a világot hódító járványokról volt szó. Sokszor mentem el az iskola könyvtárába egy érdekes óra után, és belemélyedtem az anyag részleteibe. Amikor az árvákról tanultunk emlékszem nagyokat pislogva vártam az óra végét, nehogy elérzékenyüljek, Afrikánál pedig azért vártam a kicsöngőt, hogy a mosdóban végre rendesen kifújhassam az orrom és megmoshassam a könnyektől áztatott arcom. Mindig is szerettem azokat az órákat, attól függetlenül, hogy a tüdőm mogyoró méretűre zsugorodott a sok szenvedést hallva. Olyankor minden plázacica vagy nagymenő osztálytársam megmutatta a valódi énjét. Olyankor nem voltak közbeszólások amik vihogást váltottak ki, nem voltak a pad alatt megnyitott Facebook oldalak, mindenki a tanárt és a kivetítőt bámulta. Levetkőzték az apuci pici lánya esetleg fia szerepet, és megmutatták, hogy igenis van szívük. Persze ez a varázs kicsöngővel azonnal megtört, és ahogy elhagytuk a termet, máris elkezdtek minden hülyeségről beszélni, de addig, addig csend volt és mindenki figyelt. Természetesen azt sem felejtettem el, hogy hányszor tanultam egy-egy nehéz dolgozatra éjjelekbe nyúlóan, hogy hányszor szidtam a tanárokat amiért annyi házit adnak, vagy mert a héten már harmadjára íratnak dolgozatot, de ezek az emlékek most eltörpülni látszódtak. Már nem volt bennem harag mert nem tudtam aludni, nem éreztem igazságtalanságnak amiért jobb jegyet adtak a padtársamnak aki az egészet rólam másolta, már nem volt jelentősége. Itt volt az idő, hogy elengedjem ezeket s az ilyesfajta sérelmeket és csak a jó dolgokat zárjam a szívembe, hiszen vége van. Teljesen és biztosan vége. A tény miszerint ennyi volt, áramcsapásként kúszott végig a testem minden részén, kellemes, mégis kicsit üres érzést hagyva maga után. Nem voltam szomorú, nem akartam vissza menni, mégis a tudat, miszerint az életem első és egyben nagyon nyomós szakasza lezárult, kicsit megszorongatott. Tudtam, jó lesz ezután és nem sajnáltam, de egy kicsit azért más volt. Mostantól nincsenek kifogások, nincsenek elsunnyogott jegyek amik úgysem számítanak. Mostantól csak én vagyok, az akaraterőm és az élet. De nem féltem. A mosoly az arcomon ugyan úgy ott virított, csak most már tudtam mi történt. Elengedtem. Elengedtem mindent és az üres érzés kicsit megrémített, mégis erősebbé tett. Nem tudtam mire számíthatok, mégis kíváncsian és élettel tele indultam újra útnak, látszólag a hotel felé, de belül tudtam, hogy ezek az első lépéseim amiket teljesen én hozok meg. Körül néztem, az épületek falai magasabbnak tűntek, de tudtam, meg tudom csinálni. Vettem egy nagy levegőt, még egyszer, utoljára körül néztem, majd vadidegenekkel az oldalamon leléptem az útra, és a szembe jövő gyalogosokat gyors iramban kerülgetve indultam meg a célom felé. Tényleg elkezdődött...

- Chloe! Chloe várj!- hallottam meg egy hangot magam mögül, miközben a hallon siettem át. Pontosan tudtam, hogy ki szólítja a nevem, de direkt nem álltam meg.- Kérlek Chloe!- idegesen fújtam ki a levegőt, majd megtorpantam és megfordultam. Taylor kapva az alkalmon utolért, és megfogta a kezem, nehogy elmenjek. - Mit csinálsz délután?- mosolyogva kérdezte, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, folytatta is.- Arra gondoltam, tarthatnánk egy csajos délutánt, masszázs meg ilyenek...- a szeme csillogott miközben beszélt, de nekem nem keltette fel az érdeklődésem ez a program. Ugyan már nem haragudtam rá, miután elmondta hogy sajnálja a drogos incidenst, de azért igyekeztem minél távolabb maradni. - Kérlek! Jól fogunk szórakozni! És tudod, hogy nagyon sajnálom a múltkorit... talán adhatnál egy esélyt, hogy helyrehozzam- szorította meg a kezem egy kicsit, és az arcára bűnbánó mosoly került. Nagyot sóhajtva adtam be a derekam, majd miután lelkesen közölte hova menjek, indultam is tovább. Nem volt szívem vissza utasítani úgyhogy már csak azért szorítottam, hogy ne legyen belőle katasztrófa. 

A fiúk apartmanja előtt lefékeztem és vettem egy nagy levegőt. Megkértek, hogy ide jöjjek iskola után, de ez most nem tűnt olyan jó ötletnek... Nem tudják, hogy "kibékültem" Taylorral, és szerintem nem is nagyon lelkesednének az ötletért. 

Még mielőtt észbe kaphattam volna, már az ajtó előtt álltam, és a kezem automatikusan nyomta le a kilincset. Nem vettem le a cipőm, ugyanis csak pár percre jöttem, és már megyek is tovább. A hangzavar alapján a nappaliban voltak mindannyian, és ahogy beléptem megláttam az Xboxot a kezükben. Éppen Zayn és Louis FIFA-ztak és láthatóan nagyon beleélték magukat. Az állás egyenlő volt, de Zayn és a neki szurkoló Liam kiabálásából azt szűrtem le, hogy Louis megbökte egy gól helyzetnél, és azért rontotta el a rúgást. Ezt persze Louis hangosan cáfolta, és Harry is rendesen ontotta magából az okosabbnál-okosabb tényeket, miszerint Zayn amúgy is elrontotta volna. És akkor ott volt még Niall, aki ahogy láttam egyik oldalon sem állt, inkább jót röhögött az egészen, miközben pattogatott kukoricát dobált a szájába, amit persze csak ritkán kapott el. Ő vett észre először, és szerintem egyedül, majd miután közelebb lépkedtem a kanapéhoz, fél kézzel átkarolta a derekam és az ölébe húzott. Nyomott egy puszit az arcomra, én pedig kihasználva ezt az időt, lenyúltam egy kis kukoricát. Nem haragudott meg, inkább az ölembe tette az egész tálat, és onnan falatozott tovább. Louis fél kézzel elengedte a kurzort és megpróbált ő is szerezni az eleségből, anélkül hogy elszakadna tekintetével a képernyőtől, de meg is lett az ára. Niall mérgesen csapott egyet a kezére, ezzel jelezve, hogy ez az ő tulajdona. Nevetve fújtam bele a vállába az arcom, és beszippantottam a jellegzetes illatát. Szerettem vele lenni, az elmúlt idő alatt nagyon közel kerültem hozzá. Megbeszéltük azt a randi féleséget, és most már minden rendben van köztünk. Bármiben számíthatok rá, persze a többiekre is, és sokat lógok vele. Mindent tudok róla, és ő is sokat rólam. Nem mindent, annyira még nem nyíltan meg, de szemmel láthatóan fejlődök. A többi fiúval is csak szorosabb lett a kapcsolatom, Zaynnel elkezdtem bepótolni az elmaradott időt és elmondtam neki a családomról a tudnivalókat. Jó sok időbe telt mire végre megjegyzett minden részletet, de sikerült neki. Louissal rengeteg hülyeséget csináltam már, és büszkén elmondhatom, hogy azt mondta nálam jobb bűntársa még sosem volt. Természetesen vele is szoktam másról beszélgetni, és tényleg sokat tud rólam, ha nem is tőlem, akkor Eleanortól, akivel nagyon szoros barátságot alakítottam ki. Persze Sophival meg Perrievel is jóban vagyok, csak El mégis egy kicsit más. Liam lett hivatalosan is a fogadott bátyám. Mindig tőle kérek segítséget a komolyabb ügyekben, bár a többiekben is megbízom, mégis Liam az akihez először fordulok. Lehet a legelső közös emlékünk is közrejátszik ebben, hogy megengedte hogy ott aludjunk, de az biztos, hogy sosem hagyott cserben amiért nagyon hálás vagyok. És utoljára Harry... Na ez elég bonyolult. Bizton állíthatom, hogy ő az az ember mindannyiuk közül, akivel legtöbbet vesztem össze. Apró dolgokon, és nem tartottak sokáig, de sokszor összeszólalkoztunk. Ettől függetlenül, tudom, hogy ha bármikor segítségre lenne szükségem, azonnal ugrana, mindenféle gondolkodás nélkül. És ez fordítva is teljesen igaz. 

- Szia Chloe!- nyomott a fejem búbjára egy puszit Zayn, jó pár perccel az érkezésem után.- Mikor jöttél meg?- a zavarodottság tisztán kivehető volt a hangjából. Pár pillanat múlva mindenki más is köszönt nekem, amit nevetve viszonoztam. Az órára nézve elhúztam a számat. Mennem kellett. Vettem egy nagy levegőt, majd kibontakoztam Niall karjaiból. 

- Srácok, mennem kell, majd holnap találkozunk!- mosolyogtam rájuk. 

- Hőőőőőő!- horkant fel Louis azonnal, nem éppen illedelmes módon, mire elnevettem magam.- Még csak most jöttél, nem mehetsz el!

- Bocs, programom van.- vontam meg a vállam mosolyogva, majd megpaskoltam az arcát. - Borotválkozz meg, mert szúrsz!- mondtam nevetve, majd már indultam is az ajtó felé. 

- Én is szeretlek Chloe!- kiáltott utánam, mire hangosan felnevettem és a levegőbe emeltem a hüvelyk ujjam. Már éppen csuktam volna be magam mögött az ajtót, amikor valaki megállította. Hazz kijjebb nyitotta a fa darabot, pont annyira, hogy kényelmesen kiférjen rajta. 

- Nálunk alszol?- kérdezte mosolyogva, mire elhúztam a számat. Tegnapelőtt is itt aludtam, és lenne dolgom otthon is. 

- Még meggondolom.- mondtam, remélve ezt elfogadja válasznak. 

- Igazából nem kérdés volt!- villantotta meg a Colgate reklámba illő mosolyát, és mindketten elnevettük magunk. Ő is tudta, hogy nem vehetik biztosra, hogy ez estét itt töltöm, de mivel nem vitatkoztam, tudta hogy van esélye ennek a lehetőségnek is. 

- Érezd jól magad!- mosolygott, majd kijjebb hajolt, és felém tartotta az arcát. Már meg sem lepődtem a mozdulatain, mosolyogva nyomtam egy puszit a puha arcára, majd lesiettem a lépcsőn, ki az utcára.

Sorban kukkantottam be az üveg falakon keresztül minden egyes masszázs szobába, reménykedve abban, hogy hamar felfedezem a szőke tincseket. Akarva-akaratlanul is, de láttam Nicki Minajt sárpakoláson részt venni, Kristen Stewartot amint forró köveket pakolnak a hátára valamint Ashley Tisdalet, aki éppen akkor foglalt el egy ágyat Vanessa Hudgens mellett. A huszadik ajtó után, azonban már kezdtem feladni, hiszen még a felénél sem jártam, de lehetetlennek tűnt, hogy valaha is jó helyen nézzek be. Már épp fordultam volna meg, amikor pár ajtóval odébb Taylor kidugta a fejét, majd miután észrevett, vadul elkezdett integetni. Beléptem mögötte a szobába, és az egész testem átjárta a meleg levegő és a füstölők aromája. Hirtelen minden kételyem elpárolgott, ami Taylor ellen bennem volt, és ellazultam. A masszőrök utasítására levetkőztem fehérneműre, majd lefeküdtem az egyik ágyra. Rám terítettek egy puha, fehér, frissen mosott lepedőt, és elkezdték masszírozni az elgémberedett nyakam és hátam. Egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem és lehunyt szemmel élveztem ahogy ellazítanak. 
-Ugye milyen jó?- kérdezte Taylor suttogva, mire hümmögtem egyet. Nem is értem, miért nem jártam eddig ide.

Egy óra telt el, mióta megérkeztünk ebbe a paradicsomba, és azóta is itt vagyunk. Éppen valami gyógyteát kortyolgattunk meleg köveken, ami állítólag megszépít belülről. Ugyan nem hittem el, hogy ilyen varázs ereje lenne, finom volt, úgyhogy boldogan fogadtam el a második poharat is. 
- És akkor azt mondta, hogy csak viccelt, én pedig lefagytam... Élő adásban!- folytatta Taylor, belőlem meg kitört a nevetés. Hamar csatlakozott ő is, és egymásba gabalyodva nevettünk.
- Ez még semmi!- mondtam neki két nevetés között, majd miután kicsit lenyugodtam, elkezdtem mesélni az én egyik legmegalázóbb, legkínosabb élményemet. - Apa valamilyen nagyon fontos eseményre volt hivatalos, és az egész családját meghívták. Alex és Zoey éppen influenzások voltak, úgyhogy csak én mentem vele. Az esemény előtti estén, kezembe nyomott egy vaskos papírköteget, amiben benne volt mindenki aki számít, és közölte, hogy tanuljam meg másnap estére. Nem vettem komolyan, semmi kedvem nem volt hozzá, és egyébként is egy nagy dolgozatot írtam másnap a suliban. Majd eljött az este, és én még csak egyszer lapoztam végig az egész könyvet. Amikor megláttam, hogy alig ismerek valakit, elszörnyedtem, és éreztem hogy ott baj lesz. Bementünk a nagyterembe, és apa elszakadt mellőlem. Aztán jött az eligazító ember és közölte, ki mellé kell üljek. Elmondta a nevet, és aztán ott is hagyott. Természetesen már abban a pillanatban elfelejtettem mit mondott, ahogy ellépett mellőlem, így ott maradtam egyedül. Már mindenki elfoglalta a helyét, csak én toporogtam egy helyben a bejáratnál. Úgy voltam, hogy inkább kimegyek az ajtón, amikor a színpadon a pasas megkért, hogy foglaljam el a helyem. Mindezt mikrofonba. Vörös fejjel elkezdtem keresni az üres székeket az asztaloknál, majd mikor kiszúrtam egyet, elindultam arra felé. Félúton viszont egy hölgy vissza jött a mosdóból, és leült arra a helyre, úgyhogy immár a terem közepén leblokkoltam. Végül elnavigáltak a helyemre, de nagyon égő volt az egész. Azóta mindig megtanulom a neveket...- fejeztem be a történetet nevetve, és kicsit megugrottam, mert Taylor a nagy nevetésében rám loccsantotta a forró teáját.
-Jó, jó!- nevetett- Lehet hogy tényleg te nyertél a kínos szituddal!- röhögve adtam neki igazat, majd az utasításra elfoglaltam a masszázs ágyat.
Ahogy megláttam, hogy forró kövekkel közelítenek felém, enyhén lefehéredtem, de megnyugtattak, hogy semmi baj nem lesz, így viszonylag nyugodtan vártam, hogy a forró felület érintkezzen a hátamon a bőrrel.

- Ez szuper volt!- mondta Taylor a hátsó ajtóban. 

- Igen!- mosolyodtam el- Talán majd megismételhetnénk.-ahhoz képest hogy mire számítottam, zseniálisan éreztem magam. Vigyorogva bólintott, majd szorosan megölelt. Viszonoztam a gesztust, majd elhúzódott és mélyen a szemembe nézett. 

- Köszi, hogy adtál még egy esélyt...- suttogta halványan mosolyogva. 

- Mindenki megérdemel egy második lehetőséget!- mondtam határozottan, és minden szót komolyan is gondoltam. Intettem neki egy utolsót, mielőtt elfordult volna a folyosón ami a szobákhoz vezetett, majd kiléptem a kertben végigfutó utcára. Eléggé lehűlt az idő és a testem még mindig a meleg, kényeztető levegőhöz volt hozzá szokva, így szinte azonnal libabőrös lettem. Sietős léptekkel indultam el a házunk irányába.

A fiúk háza előtt lassítottam sietős lépteimen, és benéztem az ablakon. A nappaliban égett a villany, de a függöny miatt nem láttam tisztán. Egy alak állt az ablaknak háttal, a hajából ítélve Harry, és nagyon koncentrált valamire. Majd hirtelen bal oldalról egy ember rávetődött és eltűntek a látókörömből. A szoba túloldalán még láttam ahogy valamelyikőjük magához szorít valamit, majd a fél kezét előre tartva kezd el rohanni, ezzel képen tenyerelve az előtte álló Liamet, aki az ütéstől kidőlt oldalra. Nevetve vettem tudomásul, hogy Amerikai-fociznak a házban, hiába kérték meg őket már annyiszor, hogy ne tegyék. Lassan odasétáltam a kerítéshez és rákönyököltem. Halk nevetések és egymás nevének ordibálásai szűrődtek ki. Halványan mosolyogva figyeltem őket, ahogy szívják egymás vérét és jól szórakoznak. A szívemet akaratlanul is melegség járta át, attól függetlenül, hogy kinn elég hűvös volt. Még ahogy egymásra kiabálnak, abból is hallatszik mennyire jóban vannak egymással és ez akaratlanul is mosolyt varázsol az arcomra. A régi barátaimat juttatják eszembe, és ugyan mi már nem vagyunk együtt, jó érzés látni, hogy ők igenis összetartanak, és kiállnak egymás mellett... Bármiről is legyen szó!