"Miért kéne bocsánatot kérjek a szörny miatt akivé váltam? Senki nem kért bocsánatot azért mert ilyenné tett..."
Az elmúlt pár nap unalmasan telt el. A fiúkkal kevesebbet találkoztam, egyikünk se kereste a másik társaságát. Bár rosszul esett, hogy nem mondhatom el nekik azokat az apró, felesleges dolgokat amiket eddig mindig, de most az egyszer biztos voltam benne, hogy nem én hibáztam. Talán kicsit hevesebben reagáltam, mint kellett volna, de az igazság az, hogy kevesebb olyan dolog van amit jobban utálnék, mint amikor megmondják mit tegyek. És a vicces az, hogy ők ezt pontosan tudják, ennek ellenére is megtették. Nem viccelek, megalázhatnak tömegek előtt, gúnyolhatnak, kibeszékhetnek a hátam mögött nem zavarna. Vagyis nem annyira mint amikor közlik mi a dolgom. Mert természetesen mindig, mindenki, mindenhol jobban tudja, hogy nekem mi a jó, mi a helyes dolog amit tehetnék, de azt elfelejtik megkérdezni, hogy esetleg nekem is megfelelne-e az a megoldás. Hosszú éveken át tűrtem, hogy az iskolában megmondják mit csináljak, sőt az erőmből még az is kitellett, hogy jó képet vágjak a csicskáztatásokhoz. Aztán apám is elkezdte, Brian meg sokan mások. Én pedig kezdtem ráébredni, hogy nekem ez nem felel meg. Önállóbb lettem, akaratosabb, céltudatosabb és ez a környezetem nagyjának nem tetszett. De ahogy ők is, ugyan úgy én is elfelejtettem őket beavatni ezekbe a dolgokba, nem kérdeztem meg szerintük jó lesz-e így és nem is tájékoztattam őket a változásokról. Gondoltam elég szemfülesek lesznek, kiszúrják majd. És igazam lett. Mindenki látta a változást, a legtöbbjüknek nem tetszett de egyikőjük se tette szóvá. Elkönyveltek a makacs, önfejű, akaratos, "nem csapatjátékosnak való" lánynak. De nem érdekelt. Kigúnyoltak a hátam mögött az iskolában, nevekkel illettek de én tojtam rá magasról. Mindenki azt hitte szörnyű ember vagyok akit nem érdekel senki és semmi, de egyikőjüket sem foglalkoztatta annyira a téma, hogy megkérdezzék igazából mi történt. Az emberek tönkre tették egy részem, kihasználták azt, hogy segíteni akartam és amikor meguntam a báb szerepét meglepődtek és lenéztek. Ők tettek ilyenné, lehet tudatosan, lehet nem, de megtörtént. És akárki akármit mond én büszke vagyok arra a lányra akivé lettem. Igen, hat évesen amikor elképzeltem vajon milyen leszek ha nagy leszek, nem ezt a lányt idealizáltam lelki szemeim elé, de annyira ez sem rossz. Az élet nagyon sok pofont adott, ami talán külső szemmel nem olyan dúrva, de megélni, átérezni minden fájdalmat, kínzó. De én túléltem. Minden alkalommal felkeltem a földről, leporoltam a térdem és tovább indultam. Mindig egy dologért fohászkodtak csak, hogy az arcom pirossága elmúljon mielőtt újabb ütést mérnek rá. És igen... Ezek a dolgok megváltoztattak, nem tagadom. De ki tudott volna ugyan az az ember maradni?! Lehetetlen kihívás volt, és ahhoz képest úgy érzem egész jól teljesítettem. És akkor ezek után még csodálkoznak, ha lenézem azokat akik megmondják mit csináljak, mert tudják mi a jó. Hol voltak akkor amikor az utcán voltam és jól jött volna egy "tanács", hogy mégis mit tudnék kezdeni az életemmel?! De persze kívülről mindig minden egyszerűbb és a megoldás majd kiböki a csőrünk, csak ezt megvalósítani nem mindig olyan egyértelmű mint azt egy vadidegen gondolná. Én vagyok erre az élő példa.
A vezetékes telefon csörgése zavart meg a gondolataimból, és beletelt két csörgésbe, amíg rájöttem egyedül vagyok itthon. Lustán összecsuktam a könyvet amit elméletileg olvastam, majd elindultam a földszintre. Valószínűleg az utolsó csörgések egyike után kaptam fel a telefont, de még pont időben. Illedelmesen köszöntem a telefonba, ahonnan egy sietős női hang válaszolt kapkodva.
- Mr. Rivers?- kérdezte, én pedig megforgattam a szemem. Tényleg, pont olyan a hangom mint apámé.
- Nem Hölgyem, Chloe vagyok a lánya. Szeretné ha átadnék egy üzenetet apámnak?- már elő is vettem egy kis cetlit, hogy a szokásos rutinomat véghez vigyem.
- Nem, igazából Ön is megfelel.- mondta, én pedig meglepődtem. Ilyen még sosem volt.
- Mrs. Nicholls vagyok, a Thomas Általános Iskola igazgatója. Két kistestvére jár ebbe az iskolába, és Alex Rivers magaviselete miatt szeretném ha minnél hamarabb befáradna Ön vagy Mr. Rivers az irodámba.- mondta a nő, és már a hanglejtésétől unszimpatikussá vállt. Azonban a vér az ereimben megdermedt. Még sosem volt baj a magatartásukkal.
- Mi történt?- kérdeztem halkan, csodálkozva.
- Verekedésbe keveredett, de ezt inkább személyesen szeretném megbeszélni. Az irodám nyitva áll, sürgős az eset.- és kinyomta. Csak pislogtam magam elé. Verekedésbe?!
Sietősen szeltem az utcát a One Direction apartman felé miközben a gondolataim ide-oda cikáztak. Olga vásárol, apa értekezleten, a kocsi kulcsot pedig nem találtam. Úgyhogy más lehetőségem nem nagyon volt, legalábbis ezzel nyugtattam magamat.
Pár percen belül már a kertkaput nyitottam és bármiféle bizonytalanság nélkül nyomtam le a bejárati ajtó kilincsét is. Pityegés jelezte, hogy beléptek a házba és a konyhából Liam lépett ki. Az arcán tisztán kivehető volt a döbbenet, hiába próbálta elrejteni.
- Hát te?- nézett rám kérdőn, és ha nem sietek nagyon, belekötök a modorába.
- Kell a kocsitok.- mondtam ki kerek perec, és a hangom hallatán mindenki körénk gyűlt, ki a konyhából, ki a nappaliból. Már láttam rajtuk, hogy valami epés megjegyzést tesznek, hogy "Maxé lerobbant?" vagy hogy "Mégsem egy álomrandi?" ezért hamar hozzátettem- Alex verekedett.
Többet nem is kérdeztek, a kulcs a kezembe landolt én pedig elindultam kifelé. A cipők kapkodásából megállapítottam, ők is velem szándékoznak jönni, így kedvesen nem hajtottam el az orruk előtt. Ahogy becsukódott az utolsó ajtó is, ráfeküdtem a gázpedálra és kiszáguldottam a telekről. A sorompó alját majdnem elvittem, ugyanis lassan akart kiengedni a "gazdag övezetből" de végül kár mentesen kifaroltam. Az utat pár perc alatt megtettük, nagyon ideges voltam. Mint mondtam, soha nem hívtak még be, és Alex nem is az erőszakos alkat. Valaminek történnie kellett a háttérben.
A bokacsízmám kopogása tisztán hallatszódott a kihalt folyosón, miközben az öt pár sportcipő szinte suhant a talajon. Néhány üvegajtón belesve betekintést nyerhettünk egy-egy tanórába, de nem álltam meg, még akkor sem, amikor Zoey kiváncsi szemeivel végigmért minket. Tudtam, hogy tudja miért vagyunk itt, valószínűleg már az egész iskola tudja.
Az igazgatói iroda előtt lefékeztem és megigazítottam a hajam. A kint elhelyezett székekre sorban ültek le a fiúk, Zaynt leszámítva, aki szorosan mögöttem állva várta, hogy bemenjünk a szobába. Túl ideges voltam ahhoz, hogy veszekedni kezdjek vele amiért ő is be szeretne jönni, így inkább hagytam az egészet. Egy halk kopogás után lenyomtam a kilincset, majd beléptem a terembe.
- Ááá, jó napot!- vette le a szemüvegét az igazgatónő, miközben fontoskodva megigazízott egy köteg, valószínűleg teljesen felesleges papírlapot. Úgy tett mintha teljesen meglepte volna a látogatásunk.- Foglaljanak helyet!- mutatott az asztala előtti székekre. Leültünk az alacsony, ámde kényelmes ülőalkalmatosságokra, és egyből kellemetlenül kezdtem magam érezni. Amúgy sem vagyok egy égi meszelő, de ezek a székek direkt úgy voltak méretezve, hogy bárki ül rajtuk, alacsonyabbnak hasson mint az asztal túl oldalán helyet foglaló személy. Ez egy taktikai fogás, emlékszem még apa magyarázta egyszer valakinek én pedig meghallottam. Így úgy érzi az ügyfél, jelen esetben hozzátartozó, hogy nem egyenrangú a szobában levő magasabb rangú emberrel. Ez legtöbb esetben olyan javaslatok elfogadására sarkallja a vevőt, amit nem gondol át teljesen, olyan dolgokba megy bele, amikbe általánosan nem menne, csak azért, mert úgy érzi neki meg kell tenni, elvárják tőle. Éppen ezért a lehető legjobban kihúztam magam a széken, és úgy bámultam az idősödő hölgy fekete, szigort árasztó szemeibe.
- Szóval, Alex Rivers.- kezdte, és szinte undorral ejtette ki az öcsém nevét. Ha eddig nem lett volna ellenszenvem a nővel kapcsolatban, most biztosan elérte volna. - Rajta kapták a hátsó udvaron, ahogy három másik fiúval verekedett. Kemény ütéseket mértek egymásra, és két tanár kellett ahhoz, hogy szétrángassák őket.- kezdte a nő én pedig elképedtem. Alex nem...Alex nem ilyen.
- Nézzék.- kezdte el ismét a nő, miután nem kívántam hozzá fűzni semmit a dologhoz.- A mi iskolánk nem teljesen erőszak mentes. A kis csetepatékat még elnézzük, hiszen sokat vannak összezárva a gyerekek és előfordulnak nézeteltérések, de azért van határ. Lilára verte az egyik fiú szemét, egyet pedig neki lökött a falnak. A harmadiknak csak azért nem lett baja, mert a kollégák időben oda értek. És nem ez volt az első eset. Alex Riversnek komoly magaviseleti gondjai vannak és úgy gondolom sűrgősen kezdeniük kéne vele valamit.- mondta és mondta és mondta. Nem tűnt fel neki, hogy lefagytam, nem érdekelte csak darálta a szövegét. Nekem azonban egy mondatnál leállt az agyam.
- Hogy érti azt, hogy nem ez volt az első eset?!- emeltem fel a tekintetem és a hangom ijesztően halk volt.
- Ez a harmadik eset, hogy rajta kapjuk verekedésen. Mindig ugyan ezek a fiúk és...- kezdte de nem engedtem, hogy befejezze.
- Mi az, hogy ez a harmadik?!- a hangom erőteljesen és idegesen csengett, de nem próbáltam visszafogni magam.- Az előző kettő esetnél miért nem szóltak?! Maga azt mondja nekem, hogy az öcsém gyakran keveredik verekedésekbe, az iskola, Ön és minden tanár tud erről, de nekünk nem szólnak?! Mégis...
- Kérem!- szólalt meg ő is hangosan, tekintélyt parancsolóan.- Mr. Rivers megkért minket, hogy a gyerekei speciális figyelemben részesüljenek és mi mindent megteszünk ennek érdekében.
- Speciális figyelem?! Mindent?!- idegesen felpattantam, majd jobbnak láttam ha visszaülök.- Akkor milyen az a gyerek aki nem kap speciális figyelmet?! Felfüggesztik anélkül, hogy értesítenék a családját?!- nagyon ideges voltam és a nő lekezelő tekintete sem segített a dühöm eloszlatásában.
- Természetesen nem...- kezdett szabadkozni, de nem érdekelt.
- A többi szülő hol van?! Azt mondta három sráccal verekedett mindig, hol vannak az anyukák?! Azt ne merje mondani nekem, hogy csak Alex családját hívatta be.
- Alexen sosem volt semmilyen ütés nyom, ami azt jelenti, hogy ő kezdeményezett. Ráadásul a másik fiúk kitűnő tanulók és semmi káros dolog nincs feltűntetve az aktájukban.- eddig tudtam tartani magam, ebben a pillanatban azonban elszakadt a cérnám.
- Alex is kitűnő tanuló és legkevésbé sem erőszakos! Ha pedig a káros dolog alatt azt érti, hogy az utcán volt évekig, akkor mégis kinek képzeli ön magát?! Valami nagyfőnöknek, aki megbélyegezhet valakit a múltja miatt?! Alexnak meghalt az anyja rákban! Az utcán volt, mert nem volt pénz arra hogy aludjon valahol! Két évet az utcán töltött! Négy éves volt! Négy! Kiváncsi lennék, hogy maga mit tett volna a helyében, és milyen lenne most. Aztán bekerült egy teljesen más világba. Pénz, csillogás, sehol egy szabály! És elkezdte az iskolát, ahol kitűnő bizonyítványt szerzett rögtön az első éve végén! A magatartása példamutató és mindenkinek segít! Nem züllött el, ahogy sokan mások akik normális életet éltek. Normálisat! És akkor Ön most behív engem, hogy beszélgessek el az öcsém fejével, hogy mégis hogy lehet az, hogy, egy a három ellen, megmutatta a kisköcsögnek, hogy hogy csinál egy Rivers! Elvárja tőlem, hogy mondjam meg neki nem igazságos elverni valakit és ez nem példamutató! Hogy nem fair ha valakit bánt! Miközben! Miközben a saját igazgatója beskatulyázza a múltja miatt és esélyt sem ad neki hogy bizonyítson! Mert nem mindenkiből lesz bandita! Nem Alexból!- a könnyek csípni kezdték a szemem. Az igazgatónő csak bámult rám teljesen ledöbbenve.- Mondja csak! Megkérdezte az öcsémet mi történt?! Megkérdezte miért csinálta amit csinált?! Megkérdezte , hogy állnak a dolgok az ő szemszögéből?! Maga szerint egy fiú csak úgy ok nélkül nekiugrik háromnak?! Vagy csak a másik három fiút hívatta be és rögtön elkönyvelte "bűnösnek"?!- elegem lett a helyből. Nem akartam ott maradni tovább.- És csak hogy tisztázzuk!- fordultam vissza a nyitott ajtóban.- Nem azzal van a baj, hogy behívott mert az öcsém verekedett! Nem azzal van a baj, hogy az apám másfélszer annyi tandíjat fizet mint kéne, csak hogy az ilyen eseteket elkerüljük! Nem is azzal van a baj, hogy ha felfüggeszti az öcsém, mert igen, igaza van, verekedett! A baj azzal van, hogy meg sem próbált igazságosan eljárni! Eldöntötte, hogy az én öcsém tehet mindenről és nem érdekli a többi dolog! Ja- kaptam a fejemhez, mintha elfelejtettem volna valamit.- és még egy fontos dolog. Én ismerem az öcsém! Tudom, senkivel nem tenne ilyet ok nélkül! És ha már maga az igazgató, legalább próbáljon meg úgy tenni, mintha tudná mit kell csinálni! Mintha értene is ehhez az egészhez! Tudja, az apám mindig azt mondogatja, hogy "az a befektetés ami hamis alapra épül, az első alkalommal amikor kéne, összeomlik." Szóval, ha már az igazgató sem képes igazságosan eljárni, nem várhatja el az intézmény, hogy a gyerekek példamutatóan viselkedjenek! És még valami: Ha a másik három fiú nem lesz ugyanúgy felfüggesztve, búcsút mondhat a támogatásának. És higyje el, azt is elintézhetem, hogy az állásának is!- mondtam, arcomra egy fölényes mosolyt erőltetve, majd becsaptam magam mögött az ajtót és elindultam kifelé.
A folyosóra lépve nagyot sóhajtottam, és éreztem, hogy az eddig visszatartott könnyeim lassan kitörnek. Zayn még bent volt. Nem hallottam, miről beszélgettek, úgyhogy inkább visszamentem a folyosón ücsörgő fiúkhoz.
Legnagyobb meglepetésemre Harry mellett Alex állt falnak támasztott háttal.
-Alex...-a hangom elcsuklott, ahogy leguggoltam a kisöcsém mellé.
-Helló-harapta be a száját, majd lehajtotta a fejét. Nem kellett többet mondania, láttam rajta, hogy sajnálja ezt a felfordulást, de nem bánta meg, amit tett. Tudtam, nem is beszél majd róla. Felnéztem Harryre kérdő tekintettel, aki válaszul csak megvonta a vállát.
-Szerencsés vagy, kispofa-állt meg melletünk Zayn is. Nem is hallottam, hogy kijött. Alex értetlenül nézett fel.
-A nővéred úgy kiosztotta az igazgatót, hogy az csak nézett, mint a sült hal.
-Chloe? Mit mondtál neki?-ekkor tűnt fel, hogy igenis látszik rajta a verekedés nyoma. Az ajka hosszan fel volt repedve, és látszott, hogy csak nemrég állt el a vérzése.
-Ez az én titkom-mondtam, majd összeborzoltam a haját, könnyes arcomra egy mosolyt erőltetve-Menjünk!
Elindultunk kifelé a hosszú sötét folyosón. A termekből tanórai zajok szűrődtek ki. A szememből egyre sűrűbben folytak a könnyek. Tudtam, hogy ennek még lesznek következményei.
Szerencsére hétszemélyes kocsival jöttünk, így mindannyiunknak jutott hely.
Louis hozzám lépett.
-Vezetek, oké?-súgta.
-Köszi-sóhajtottam, és a kezébe nyomtam a kulcsot.
-Ne sírj!-ölelt meg. Kicsit váratlanul ért, és nem tudtam reagálni, csak a karjaiba bújtam.
Mikor szétváltunk, megsimította a vállam, majd beült a vezető ülésre.
-Ülhetek elöl?-kérdezte Alex. Tudtam, nem akar most beszélgetni, így bólintottam, és bemásztam a leghátsó két hely egyikére. Elém Zayn került, mellé Liam. Niall lehajtotta az ülést, majd intett Hazzának, aki egy szomorkás mosollyal ült be mellém. Végül Niall is beszállt, és indulhattunk.
Csend volt, szinte csak a szipogásom hallatszott. Miért kell nekem ennyire gyengének lennem? Miért hagyom, hogy minden kis apróság könnyeket csaljon a szemembe?
Egyszer csak Harry tenyerét éreztem a hátamon.
-Chloe, helyesen cselekedtél!-suttogta a mély búgó hangján. Nagyon jól estek a szavai, hiszen bizonytalan voltam, és ő megerősített.
-Köszönöm-mondtam szipogva, és hagytam, hogy átöleljen. A fejemet a vállára hajtva szívtam be az illatát.
-Tudod Chloe, Max szerencsés fiú-suttogta, majd sóhajtott -Remélem, ő okosabb lesz, mint én voltam és időben meglátja mekkora kincset kapott.
A számat összeszorítva bújtam még jobban a fiúhoz. A szavait nem akartam értelmezni, nem akartam válaszolni.
A fejem búbjára egy meleg könnycsepp gördült...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése