36. Remember her?

Sziasztok,
Először is: megkaptuk a 3. (!!) díjunkat, Ashlee M.-től. Köszönjük szépen!!! ❤

Igyekszünk a héten kirakni:)
Kész lettünk a résszel, kicsit rövidke, de remélem tetszeni fog!
Jó olvasást!!:)

Chloe Rivers:

"Mond neked valamit az a név, hogy Melissa Whitelaw?"

Reggel erre az üzenetre ébredtem. Kereken öt nap kellett, hogy Louis írjon... Louis? Louis! És mi van a másik néggyel? Nekik nem létezem? Bár reggel nem éppen ezek a gondolatok fogadtak, mikor álmos szemekkel a telefonomra pillantva megláttam a fiú nevét.

Igen, örültem, mert akármennyire is reméltem, hogy talán más ír, úgy gondoltam, végre hallok felőlük.

Igaz, én  úgy reméltem, hogy jön egy "Hogy vagy? Mi jól. Nemsokára visszamegyünk" szerű üzenet. Nem, erre igazán nem számítottam.

"Mond neked valamit...?" A levegőm elakadt, és a szemem előtt ugráltak a kijelző betűi. Hogy mond-e valamit??!

Már nem is igazán fókuszáltam arra, hogy válaszoljak, vagy reagáljak valamit, csak ültem, és a fejem elöntötték az emlékek.

Felálltam és a szekrényemhez léptem. Az egyik fiókot kihúzva jó mélyre letúrtam, mire meglett amit kerestem. Remegő kezekkel húztam ki a kis rózsaszín uzsis dobozt. "Melissa Whitellaw" ez volt az oldalára írva. Két l-lel, mert elbambult miközben írta. Azt mondta, örül, hogy nem lett 3...

Beharaptam a számat.

Vissza 2010-be... Én a padon ültem Melissa pedig előttem a széken. Vártuk, hogy becsöngessenek az első órára. Az egyik srác, aki kedvelte Melissát, viccelődve lépett hozzánk.

-Mizu, husi?-kérdezte. Mindig ezen a becenéven szólította, minden rosszindulat nélkül. Csak viccelt, és ezt általában Melissa is megértette. Most valamiért nem. Feszült volt. A szemeiben látni lehetett a csillogó könnyeket. Ott voltak, de nem engedte őket útjukra... Mindig is erős volt.

Nap végén együtt indultunk haza. Úgy éreztem, ideje rákérdezni, minden oké-e, mert nap közben csak leintett, hogy nincs semmi.

-Chloe...-nézett fel, és szemeit elöntötték a könnyek-szóval mi elköltözünk -vonta meg a vállát, mostmár sírva.

Néhány pillanatig csak álltam kínosan, azt se tudtam, mit kell ilyenkor mondani, vagy kérdezni. Meg kellene öleljem, vagy hitetlenkedni, hogy ez csak egy tréfa lehet?

-Hová?-ennyit nyögtem ki nagysokára.

Melissa lesütötte a szemét. Tudtam, ez a válasz még nagyobb sokk lesz, mint az előző...

-Tokióba. Apát áthelyezték, és ha nem megyünk elveszti az állását-szipogta.

A számát beharapva bólintottam. A kezem remegni kezdett, mire ökölbe szorítottam, de a remegés csak erősödött. Melissához léptem és szorosan megöleltem, amitől csak mégjobban sírni kezdett.

Nekem egyszerűen nem jött könny a szemembe. Egyszerűen nem tudtam, nem akartam felfogni, hogy ez mit jelent. Sokszor a rossz dolgokat nem tudjuk igazán megérteni. Mikor megtudtam, hogy elköltöznek, ugyan tudtam, de nem fogtam fel mivel jár ez. Utána minden nap éreztem a hiányt, de akkor sem értettem még igazán. Talán a mai napig sem...

És hogy miért nem beszélünk? Hiszen itt az internet a telefon, sőt gazdagok vagyunk, mit tesz egy kis kirándulás japánba. Az igazság az, hogy próbáltuk. Sokáig minden este leültünk a skype elé, és a webkamerán keresztül beszéltük meg a nap eseményeit. Úgy látszik, ez túl nagy távolságnak bizonyult. Nem tudtuk megölelni egymást. Nem éreztem, hogy van ott valaki a kamera másik felén, csak az eszemmel próbáltam meggyőzni magam. Tudtam, hogy Melissa még mindig szeret, és bármit megtenne értem, de nem éreztem.

Lassanként csökkent a beszélgetéseink hossza, majd el is maradtak. Melissa új barátokra talált, ahogyan én is, és legtöbbször csak egy-két rövid üzenetet váltottunk, hogy "hogy vagy". Mikor a dolgok rosszra fordultak nálunk, nem akartam, hogy tudjon róla, így inkább mintegy elvágtam vele a kapcsolatot. Nem akartam, hogy bármi miatt is bűntudatot érezzen,  mert tudtam, ha megtudja akkor magát fogja hibáztatni, amiért nincs velem a nehéz időkben. Ezt akartam elkerülni, mikor úgy döntöttem, többé nem beszélünk.

"Miért?"-írtam válasznak, majd néhány pillanat hezitálás után megnyomtam a küldés gombot.

Az államat a térdemen megtámasztva vártam a választ. Az agyamban számos ötlet kavargott, azzal kapcsolatban, hogy miért kérdezi ezt Lou.

Az ujjaim idegesen doboltak a telefonon, és lassan kezdtem megint dühös lenni. Ő írt rám és most nem válaszol? Hogy mi?? Már öt perce küldtem az üzenetet! Egyáltalán minek írt? Hogy aztán ne válaszoljon?! Felálltam és fel alá kezdtem járkálni, kezemben a telefonnal. 

Ha öt perc múlva nem lesz válasz, kimegyek fürödni -döntöttem el magamban. Abban a pillanatban megrezzent a kezemben tartott készülék,és én izgatottan nyitottam meg az üzenetet.

"Mert itt van velünk egy lány, Melissa,  aki azt mondja, hogy még régen barátnők voltatok. Igaz?? "

Voltatok... A torkom összeszorult. Múlt idő. Mintha már nem is élnék, vagy nem tudom. Az okosok azt mondják, egy igaz barátságnak sosincs vége...

"Ja igaz, de már régen nem beszéltünk."-írtam.

Nem kellett sokat várni a válaszra.

"Okés. Akkor gondolom örülsz majd, mert jön velünk LA-be! Ja és két óra múlva felszáll a gépünk:)"

Egyszerre mosolyodtam el és kezdtem pánikolni. Melissa idejön?? Mintha az egész életem a feje tetejére állt volna. Éppen kezdtem a gondolataim között elveszni, mikor megrezzent a telefon a kezemben. Louis írt:

"Hazza üdvözöl xx"

Este tízkor a szobámban ültem, a kezemben a telefonom szorongatva. Amilyen ügyesek a srácok, lekésték a gépet, és órákat szarakodtak, mire sikerült áttenni az időpontot. Ha minden igaz valamikor mostanában kell landolniuk. Ideges voltam. Újra látom Harryt, és az egész sértődés kezdődik elölről, újra itt lesz Louis, hogy belerángasson minden hülyeségbe, Liam, hogy megmondja, mit kellene tennem, Zayn, hogy az elmulasztott időt pótolja, és Niall, hogy nem tudom.... ő csak Niall. Egy idegesítően aranyos ír. Ami viszont a legjobban stresszelt, az Melissa volt. 4 éve nem láttam, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, milyen lesz újra találkozni. 

Vajon változott? Fel fogom egyáltalán ismerni? És ő engem? Rég nem vagyok már a cuki általános-iskolás Chloe. Féltem. Mi van, ha egyáltalán nem olyan már, mint volt? Mi van, ha csak a fiúk miatt jött?

Egy könnycseppet dörzsöltem ki a szememből, majd egy nagyot sóhajtva felálltam, és átsétáltam a nappaliba.

-Szia, Chloe!-intett Olga, majd arrébb csúszott a kanapén, és intett, hogy üljek le. 

-Szia-ültem le mellé. A hajamba túrtam, és azon törtem a fejem, mit mondjak. Valakivel beszélni akartam, de nem akartam a sok felesleges aggályom Olga fejére zúdítani. Néha olyan, mintha az anyukám lenne, de mégsem az, nem zavarhatom mindig a jelentéktelen gondjaimmal.

-Izgulsz?-nézett rám kedvesen mosolyogva.

-Eléggé-mondtam. 

-Ez természetes, kicsim-simította meg a vállam.

 Egy apró mosollyal ránéztem, majd el is kaptam a tekintetem, és a padlót kezdtem bámulni.

- Majdnem elfelejtettem-kapott Olga a fejéhez. Felállt, és az ajtóhoz sietett.

-Mindjárt visszajövök-fordult vissza, majd kisietett.

-Oké-suttogtam a becsukódó ajtónak, majd hátradőltem a kanapén.

Csak néhány percig tartott, mire Olga visszatért, de nekem és a kíváncsiságomnak majdnem egy órának tűnt.

-Megjöttem-mosolygott.

Összehúztam a szemem. A kezében egy videokazettát tartott. 

-Az mi? Filmezünk, vagy mi?-nevettem fel értetlenül.

-Csak te, édesem-csúsztatta be a kazettát, majd egy puszit nyomva a homlokomra, kiment a szobából. Értetlenül nyúltam a távirányító után.

-Mi lehet ez?-suttogtam, majd megnyomtam a lejátszás gombot.
Sötét képernyő fogadott.
-Ez most vesz?-suttogta egy hang -Ja igen, megvan.
Kivilágosodott a kép, és édesanyám mosolygós arcát láttam meg. Akaratlanul is a szám elé kaptam a kezem, ahogy azt egy apró sikkantás hagyta el.
-Szia Chloe!-integetett anya a kamerába -Ne ijedj meg, én vagyok-hátralépett, és leült a fotelbe.
Nekem a könnyeim kezdtek el folyni. Anya folytatta.
-Meglepődtél, mi?-nevetett zavartan, miközben az ujjaival babrált. Bár tudtam, nem látja, bólintottam egyet, és a pulcsim ujjába töröltem a könnyeim.
-Tudom, ez most nehéz, hidd el, nekem is az. Sok kellett, hogy rávegyem magam erre. Ne sírj, kérlek!-mosolyodott el, mire nekem is mosolyra húzódott a szám. Anya mindig is jó gondolatolvasó volt. Bár ezt nem volt túl nehéz előre megjósolni.
-Nem azért csináltam ezt a videót, hogy szomorkodjunk! Ami megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni. Mosolyogj, Chloe!
Akaratlanul is mosolyra húztam a szám, ahogy néztem.
-Szóval, vissza a témához. Azért filmezem ezt most, mert mire ezt nézed, én már nem leszek. Több kazetta is van még, mindet odaadtam Olgának, hogy adja oda, ha úgy érzi, eljött az ideje. Nem tudom, milyen lehet anya nélkül, de egészen biztos, hogy nehéz. Ennek az egésznek az a célja, hogy egy picit segítsek. Néhány tanácsot adjak, vagy nem is tudom mit akartam.... így elmondva nem sok értelme van-nevetett, az arcát a tenyerébe temetve.
-Dehogy nincs-suttogtam, és jobban előre hajoltam.
-Na mindegy, ha már belefogtam, nem hagyom abba. Remélem, nem keserítelek el vele, hanem tudok majd segíteni. Szóval.....-egy nagyot sóhajtott- Melissa. Tudom mennyire szerettétek egymást, és mennyire nehéz volt, mikor elmentek. Tudod kicsim, elveszteni valakit, vagy valamit a legnehezebb. Talán rá sem jössz, mennyire fontos volt neked, és mikor elveszted, visszasírsz minden apró mozzanatot, amikor veled volt. Egyre csak az kavarog a fejedben, hogy mit meg nem adnál, hogy visszakapjad. Minden pillanat előjön, és egyre csak magadat hibáztatod, amiért nem becsülted meg  eléggé régen. A hiány az egyetlen érzés, amit ilyenkor érzünk. Tudom jól, milyen ez.
Megmondtam Olgának, ezt akkor adja oda, ha Melissával találkozol megint. Gondolom izgulsz, és aggódsz.
Bólintottam, és igyekeztem visszatartani a könnyeim, mintha tudnám, hogy anya figyel.
-Kislányom, ha ott lennék most kapnál egy nagy ölelést. Ez nehezebb mint gondoltam...-suttogta, és letörölt egy szeméből kibuggyant könnycseppet.
-Ne haragudj...-nevetett zavartan. -Tudom, ez most nehéz lesz, de megbirkózol vele! Ha Melissa tényleg szeretett (márpedig én tudom, hogy így van), akkor nincs mitől tartanod. A szeretet nem múlik el! Az érzések változnak, jönnek-mennek, de ez az egy sosem. Biztos, hogy ő is változott, ez elkerülhetetlen. Te is változtál! Én is... Mindenki. Talán egy nap apád is megváltozik-egy szomorkás mosolyra húzta a száját. -Na de megint elkalandoztam. A lényeg az, hogy ne aggódj, hiszen olyan közel voltatok egymáshoz, hogy ez nem múlik el csak úgy. Adj neki egy esélyt! Többet nem tudok mondani... Nagyon szeretlek kicsim!-mosolygott, de közben folytak a könnyei. Egy puszit dobott, majd felállt, és a kamerához sétált.
-Én is szeretlek, anya-suttogtam az elsötétedett képernyőnek.