41./I. We won't ever be friends

Sziasztok,

Megjöttünk a 41. fejezettel:) Illetve az első felével. Ugyanis elég rövidre sikeredett, mégis egy egységet alkot. Nem akartunk titeket vasárnapig váratni, amikor hozzuk a 41./II.-t. 

Nem tudom, észrevettétek-e, de egyik nap kissé a feje tetejére állt az oldal, mert néhány idióta osztálytársunk úgy döntött, itt élik ki a kreativitásukat. Magyarul, mondhatni, meg lettünk hackelve, jobban mondva tele spamelve, de már sikerült többé kevésbé eltüntetni a nyomait.

Ha valaki itt járt aznap, sajnáljuk a felfordulást!

Reméljük tetszeni fog, és vasárnapig megteszi! Jó olvasást!:) xx

Chloe  Rivers:

A fejem a párnámba fúrtam, és próbáltam nem gondolni semmire. Max kb. tíz perce ment el, és jelenléte ugyan segített egy picit, de most hogy elment csak rosszabb lett. Az a sok dolog, ami jelenleg velem/körülöttem történik, most mind a vállamra szakadt, és mintegy összenyomott, összepréselt.

Ahogy a fejem felemeltem a párnámból, sóhajtva konstatáltam, hogy a sminkem két foltban figyelt vissza rám onnan. Nem tudtam ezzel foglalkozni. Inkább kimentem, és a ruháimat levetve beálltam a tusolóba.

Megengedtem a vizet, ami először égette a bőröm, aztán átváltott egy kellemesebb langyosba. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a víz folyjon le rajtam. Csak el ne aludjak -ez volt az utolsó gondolatom mielőtt tényleg elszundítottam.

Néhány másodpercig tarthatott csak, rögtön felriadtam. A sminkem a szemembe folyt, és csípett, így gyorsan igyekeztem kimosni. A tekintetem lassan kitisztult. Körbenéztem. A zuhanyfülke üvegfalai teljesen bepárásodtak. Hogy szerettem régen a párás ablaküvegeket. Valahányszor a busz ablaka bepárásodott, tükörírással beleírtam valamit, hogy a járókelők elolvashassák. Valahányszor a hálószobámban lett párás az ablak, rajzoltam, vagy írtam valamit. "Ne add fel soha", "Túl kell jutnod néhány rossz napon, hogy megéld a legjobbakat".

Mások a facebookra írják ki az inspiráló idézeteket, én az ablaküvegre. Lehet, hogy az övéket többen likeolják, de aki az enyémeket olvassa, annak jelentenek is valamit, azt hiszem. 

A víz csobogását hallgatva gondolkodtam, mit is üzenhetnék most a világnak...ugyebár csak képletesen, hiszen a fürdőszobámban senki nem fogja látni. 

Szeretném-csak ennyit írtam, de rögtön le is töröltem. Nem, nem... Mindenem megvan amit csak kívánhatnék. Max szeret, és én is szeretem őt. Mi a bajom? Miért gondolok folyton...Rá...

Miután végeztem a zuhanyzással, elzártam a vizet, és a törölközőmbe bugyolálódva léptem ki a kabinból. A levegő hideg volt, libabőrös lettem. 

Gyorsan átvettem a pizsamám, és úgy döntöttem, igyekszem hamar lefeküdni ma. Nincs hangulatom filmet nézni, sem netezni. Harry mindenhol ott van, minden emlékeztet rá. Rá és Taylorra. Hazug ribi -gondoltam, és a fejem ismét a párnámba fúrtam. Eljátssza, hogy próbál barátkozni, hogy sajnálja, amit tett. Tudnom kellett volna, hogy csak a hátam mögé próbál kerülni. Az első pillanattól kezdve utált, mégis megjátszotta, hogy kedvel, de csak, hogy aztán még jobban fájjon. Ravasz és agyafúrt nőszemély. Nem, már nem az lány, aki a gitárjára hullajtja a könnyeit... de talán soha nem is volt.

-Mel?-szipogtam, mikor a lány végre felvette a telefont.

-Chloe, jól vagy?-hangja rémült volt.

-Nem tudom. Átmehetek hozzád?-ujjaimmal letöröltem az ismét előtörő könnyeim.

-Igen, persze.... de mi a baj? Történt valami?

-Semmi...csak rám tört ez az egész. Nem bírok egyedül lenni-a számra szorítottam a kezem, hogy ne kezdjek megint zokogni.

-Eléd menjek?-kérdezte.

-Nem kell, köszi eltalálok-egy apró mosolyra húztam a szám. -Remélem nem zavarlak!

-Dehogy zavarsz, te butus!-nevetett fel -Na ne sírj, mindent megbeszélünk!

-Oké... akkor szia!

-Szió...

Szipogva nyomtam ki a készüléket, majd felálltam, és halkan kilopakodtam a szobából. Ahogy a lépcsőn mentem lefelé, ujjaim szorosan kapaszkodtak a korlátba. A telefonom vakujának fényénél kerestem meg a bejárati ajtó kilincsét, majd kiléptem a hűvös éjszakába.
Gyors léptekkel haladtam. Libabőrös lettem a hűvös levegőtől. Elhaladtam a sok ugyanolyan ház előtt míg végül elértem a nagy épület bejáratához. Csak ne legyen zárva, fohászkodtam, ahogy lenyomtam a kilincset.
Szerencsém volt, kinyílt. Halkan lépkedtem végig az üres és sötét folyosón, majd beszálltam a liftbe, ami felvitt a harmadikra, ahol Mel lakott. Nem bérelt házat, mert ideje legnagyobb részét vagy nálunk vagy a fiúknál töltötte.
Az ajtó előtt megállva kopogtam hármat, majd halkan benyitottam. Gyenge fény szűrődött ki a hálószobából, így arra indultam el.
-Hali Chloe!-hallottam a barátmőm fáradt hangját, mire kissé felbátorodva léptem be a szobába.
-Szia-léptem oda hozzá, és szorosan megöleltem. Akaratlanul is újra előtörtek a könnyeim.
Melissa próbált csitítani, majd mindketten leültünk az ágyra.
-Na mesélj, mi a baj!-nézett a szemembe, én meg belekezdtem a zavaros, fáradt magyarázatomba.

Reggel lehetett, mert csukott szemmel is láttam az ablakon beáramló fénysugarakat. A telefonom valahol rezgett, nem tudtam, hol.
-A tied szól?-Mel fáradtan húzott egy párnát a fejére.
-Valószínű...-mondtam, majd ásítottam egy nagyot.
-Nem veszed fel?-nyöszörögte a párna alól.
-Oké...-intettem le, majd felültem, és megkerestem a szüntelenül rezgő készüléket.
Hunyorogva meredtem a kijelzett névre.
Harry? Mit akarhat? Egy pillanat hezitálás után felvettem.
-Hali...-szóltam bele álmosan. Nem baj, hallja csak, hogy igenis zavar!
-Remélem nem ébresztettelek fel- kezdte. Á... dehogy. Ilyen nehéz a felfogása? Na ne.
-Nem, nyugi-igyekeztem úgy mondani, hogy hamgomban kissé érezni lehessen a gúnyt.
-Ne haragudj... csak itt vagyok nálatok, és Olga azt mondta fent vagy a szobádban, de nem, és most mindenki aggódik.
-Nyugi, csak elfelejtettem este szólni Olgának, hogy elmegyek.
-És mégis hol vagy?-tisztán kíváncsiságból kérdezte, de egyszerűen annyira haragudtam rá, hogy nem tudtam rá jóindulattal válaszolni.
Lassan kisétáltam a szobából, hogy me zavarjam Melt, majd beszélni kezdtem.
-Miért érdekel?-igyekeztem a lehető leggúnyosabb hangnemem elővenni.
-Csak gondoltam...-kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.
-Mit gondoltál? Hogy valami közöd van hozzá?
-Chloe, azt hittem ezt már megbeszéltük...
-Mit? Azt, hogy hazudni egymásnak jó dolog?
-Mivan?-teljesen ledöbbent, de én csak folytattam.
-Egyáltalán mit keresel a házamban?
-Beszélni szerettem volna veled.
-Minek? Taylor nem foglalkozik veled eleget?-keserűen felnevettem.
-Pont erről is akartam veled beszélni.
Egy pillanatra kiestem a szerepből. Mit akarhatott mondani?
-Beszélhetünk, én ráérek-mondtam végül.
-Esetleg élőben találkozhatnánk...
-Bocs, de nem érek rá-nekem is fájt ezt kimondani, de úgy éreztem, így lesz a legjobb. Itt az ideje, hogy ennek az egésznek véget vessünk.
-Nem muszáj ma... amikor lesz időd.
-Nem úgy értem, Harry. Nem akarok veled beszélni. Belefáradtam. Valahányszor "beszélünk" valami rossz vége lesz. Nem érted? Mi sose leszünk barátok, egyszerűen lehetetlen. Szerintem most, hogy mind a ketten találtunk valakit, most kellene abbahagynunk.
Semmi válasz. Egy nagyot nyeltem, hogy a gombóc lemenjen a torkomból.
-Sajnálom, Harry!-mondtam halkan, majd kinyomtam.